Az illatod elkísért

A hirtelen feltámadó szél áldásként hozta magával az illatodat.

Esteledett, és én fáradtan baktattam hazafelé, hogy a forró, kánikulai nap után végre pihenhessek kicsit.
A béke, csend és nyugalom szigetére vezető kis utca néptelen volt, csak én bandukoltam egyedül.

Ekkor hozott mellém a szél.

Kétség sem fért hozzá, hogy ez a te illatod. Hisz aki egykor fontos volt nekünk, akit igazán szerettünk, az mindenestül belénk ég… És bárhogy is történt, lelkünk egy zugában örökre ott marad velünk.

Igen, Te is ott vagy, ezért ismertem fel azonnal az illatot, s bár nem fizikai valóságodban, mégis itt voltál velem.

Talán Te küldted az illatod a széllel, így jelezvén, hogy elrejtve én is megmaradtam Neked?
Talán Te is úgy érzed, hogy amit elszúrtunk, azt együtt követtük el?

Akárhogy is… most itt jöttél velem… arcomra mosolyt csaltál, lelkemre békét hoztál.

Megerősítettél abbéli hitemben, ha valami véget ér is, azt szépként őrizzem, így mindig megmarad nekem.

Hazáig kísértél, aztán amilyen hirtelen hozott a szél, olyan hirtelen el is vitt…

( P-nek ajánlva )

Edit

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.