Az örökké… És a soha…

Bizonyára sokaknak ismerős ez a két szócska.


A mennyekbe röpítő, boldogító pillanatokban kimondott örökké, és a harag gerjesztette soha.

Legyen szó bármilyen élethelyzetről, érezze, mondja ki az ember bármelyiket is,

azt abban a pillanatban biztosan úgy is gondolja,

és szeretné, ha ez mindig így lenne.

Mert ki ne szeretné, ha a boldogító pillanatok örökké tartanának? A helyzet azonban az, hogy nemcsak kimondani, hanem tenni is kéne érte.

Az örökké-t táplálni kell, bármiről is legyen szó. A kapcsolatok kétoldalúak, és nem az örökké szócska tartja a feleket össze, hanem a nap mint nap együtt megélt, jóban-rosszban pillanatok láncolata teszi életüket örökös szövetséggé, sírig tartó örökké-vé.

Bizonyára ezekben a tartós, szép kapcsolatokban is elhangzott már bosszúsabb pillanatokban a soha, de egymás iránt érzett szeretetük, elűzve a haragot, a ,,soha el nem hagynálak” felé terelte őket.

Talán az idős, kéz a kézben járó párok látványa is lehet élő példája ennek,

és mindazoké, akik sugározzák magukból

egymáshoz tartozásukat.

Természetesen van az a helyzet, amikor a sok kis apró sohából már nem lehet kikeveredni, egyik, vagy másik fél már csak örökösen ezt kántálja, tolerálni nem tudnak, és a lázadás már szinte gyűlöletből mondatja ki a sohát.

Elvakult, kissé önző soha ez, mert az elborult pillanatban szinte mindig a másik felet okoljuk, s eszünkbe sem jut az, hogy ha a dolgok idáig fajultak, abban azért valószínűleg mindkét fél jócskán beletette a magáét.

Persze van, hogy azért néha rádöbbenünk, de akkor általában már késő.

Jómagam mindkét szót ismerem… És igen, súgtam már, hogy örökké, és bár nem vagyok rá büszke, de üvöltöttem sírva azt is, hogy soha…

Talán ma már másképp viszonyulnék.

Edit

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.