A kislányok mind egytől egyig az esküvőjükről álmodoznak. Elképzelik, hogy milyen lesz a ruhájuk, a hajuk, milyen színű lesz a díszítés. Maguk mellé képzelnek egy szőke herceget, akinek kék a szeme.

Ám ahogyan egyre nagyobbak és tapasztaltak lesznek, megváltozik az elképzelésük. Már nem a ruha és a kiegészítők lesznek a fontosak. Már nem kell, hogy szőke kék szemű hercegük legyen. Már tudják, hogy ilyen csak a mesékben.

A való életben legtöbbször nincs herceg, csak egy srác van, aki tele van hibákkal. Lassan lemondanak arról, hogy találnak egy embert, aki szeretni fogja őket, és akit viszontszerethetnek. A sok kudarc és csalódás után, már nem reménykednek. Egyszerűen tudatosul bennük, hogy egyedül maradnak.

Én is ilyen voltam. Kiskoromban még nagy ruháról és szőke kék szemű hercegről, palotáról és hercegnői életről álmodoztam. Aztán felnőttem. Rájöttem, hogy a való világ korántsem olyan szép és különleges, mint azt kislányként hittem.

Minden nap valami rosszal kellett szembe néznem. Minden nap arról szólt, hogy megpróbálták elhitetni velem, nem vagyok különleges, nem lehet szeretni engem. És elhittem.

Éveken át csak titokban álmodoztam arról, hogy majd valaki szeretni fog. Mert mindent elvehettek tőlem, de a hitet nem tudták kiölni belőlem. Felépítettem magamnak egy álomvilágot, ahová elmenekültem, ha már nem bírtam tovább. Ebben a világban valaki szeretett. Nem hagytak el, nem keserítették meg az életem.

Ebben a világban ott voltál te is. Álmodtam rólad: megfogtad a kezem és megígérted, hogy mindig velem maradsz. Hittem neked. Nem tudtam ki vagy. Nem tudtam, hogy nézel ki. Nem tudtam, milyen a hangod. Egyszerűen csak azt tudtam, hogy létezel. És lassan már nem csak az álomvilágomban szerepeltél. Elkezdtem hinni, hogy a való életben is ott vagy.

A mindennapjaim már nem arról szóltak, hogy egyesek megpróbáltak tönkretenni. Hanem arról, hogy mindennap egy újabb lehetőség, hogy találkozzam veled. Minden napot úgy éltem meg, hogy talán ma meglátlak, talán ma megismerlek. Most már odafigyeltem, hogy mindig jól nézzek ki, hisz bármelyik percben megláthatlak.

Hónapokon keresztül vártalak, továbbra is álmodozva rólad, vajon milyen lehetsz? Barna hajad van? Vagy fekete? Milyen színű lehet a szemed? És a hangod? Azon is gondolkodtam, hogy milyen ruhákban jársz. Milyen a stílusod? Egyszerűen kíváncsi voltam arra az emberre, aki nekem lett teremtve.

Aztán a hónapokból évek lettek és valahol út közben feladtam. Én is olyan lettem, mint oly sok másik ember: nem tudtam tovább várni. Beletörődtem, hogy egyedül maradok. Elfogadtam, hogy én mégis olyan vagyok, mint amilyennek évekkel ezelőtt mondtak.

Kinek kellene egy hisztis, válogatós, nehéz esetű lány? Senkinek. Lassanként teljesen lemondtam rólad, száműztelek az álmomból és a való világból is. Igyekeztem nem gondolni rád, de ez elég nehezen ment, mikor körülöttem minden barátnőm férjnél volt. Csak én maradtam egyedül. Egyedül a fájdalommal és annak az embernek a hiányával, akit még csak nem is ismertem és soha nem is láttam.

Aztán egyszer csak megjelentél. A semmiből tűntél fel. Máig nem értem, hogyan kerültél épp aznap elém. Azon a napon lettem 25 éves. Egyedül akartam lenni, nem akartam mások sajnálkozó tekintetével találkozni, hogy: „Jaj, szegénykém, még mindig egyedül van.”. Nem, ebből nem kértem.

Ezért mentem el aznap az erdőbe sétálni. Megnyugtattak a körülöttem lévő fák, a madarak csicsergése, a mellettem néha el-elfutó emberek társasága. Ahogyan sétáltam, akaratlanul is eszembe jutott, hogy milyen életem lenne, ha találkoznék veled. Arra gondoltam, hogy bár feladtam, a szívem mélyén akkor is várok rád.

És ekkor szó szerint beléd botlottam. Egyikünk sem figyelt maga elé és összeütköztünk. És akkor megtörtént, amiről évek óta álmodtam. Megláttalak. Megtudtam, hogy a hajad fekete, a szemed zöld, hogy farmert hordasz egy pólóval, hogy a mosolyod gyönyörű és azt, hogy te vagy, akire vártam. A szívem majd kiugrott a helyéről, mikor megszólaltál, és meghallottam a bársonyos, megnyugtató hangod. Te lettél a szülinapi ajándékom Istentől.

Attól a naptól kezdve minden megváltozott. Valósággal kivirágoztam. Senki nem ismert rám. Állandóan mosolyogtam, mert tudtam, hogy megtaláltalak. Csodás időszak következett. Minden egyes találkozót izgatottan vártam. Ahányszor csak megláttalak, mindig rám mosolyogtál és megmelengetted a szívem.

Emlékszem, hogy néha annyira zavarban voltál, hogy csak sületlenségeket mondtál, de nem érdekelt. Örömmel töltött el, hogy miattam vagy zavarban, hogy én vagyok az az ember, aki ezt kiáltja belőled. Persze ez velem is így volt. Féltem, hogy valami idiótaságot fogok csinálni vagy mondani. De téged nem érdekelt. Minden percet élveztünk, amit együtt töltöttünk.

Mosolygok, mikor visszagondolok a napra, mikor megint azon az erdei úton sétáltunk. Nyár vége volt. Látszott, hogy nemsokára megváltozik az erdő. Néhol már feltűntek a sárga levelek. Aznap voltunk együtt négy hónapja. Szinte el is felejtettem, hogy milyen magányos voltam, mikor egyedül sétáltam ugyanezen az úton.

De most fogtad a kezem. Ott voltunk egymásnak. Egyik pillanatban megálltál, elém léptél és letérdeltél. Elmondtad, hogy mennyire vártál rám, hogy én vagyok az, akiről annyit álmodtál. Elmondtad, hogy engem szeretsz a legjobban a világon. És megkérted a kezem. Ez volt a 2. legjobb nap az életemben.

Az egyéves évfordulónkon összeházasodtunk azon az erdei úton, ahol minden kezdődött. Sokat keresgéltem, mire megtaláltam álmaim ruháját, rengeteg idegességen és bosszankodáson mentem keresztül, mire mindent megszerveztem. De ez mind nem számított, mikor végig sétáltam a padsorok között hozzád.

A szemedben láttam, hogy akár egy rongyruhában is sétálhatnék feléd, akkor is így néznél rám. Mert a külsőmet csak másodlagosan szereted, a lelkem az, amit mindennél jobban szeretsz. Azon a napon olyan volt, mintha csak mi lettünk volna ott és senki más. Az a mi napunk volt. És a mi napunk marad mindörökké.

Szerettem volna veled azon az úton minden évben végig sétálni, de ez nem vált valóra. Az egyéves erdei sétánkon még nem tudtam, hogy a legszebb nap a legszomorúbb is lesz. Aznap arról beszélgettünk, hogy ideje lenne egy nagyobb házba költözni, hisz családot akartunk alapítani. Elterveztük, hogy kertes házunk lesz és te fogod gondozni a kertet, mert nagyon szeretted a természetet. Én rendeztem volna be a közös házunk. Együtt választottuk volna ki a házat. Már másnap indulni akartunk, de te már nem tudtál jönni.

Az autó nem látta, ahogyan kilépünk az útra. Te elrántottál és ezzel megmentettél engem, de magadat feláldoztad. Métereket repültél, ordítva rohantam hozzád. Ott feküdtél az úton vérben úszva. A szemed még nyitva volt és még lélegeztél. Azt mondtad szeretsz, azt mondtad, soha nem fogsz elfelejteni, mert én vagyok a mindened. Még egyszer utoljára vettél egy mély levegőt, még egyszer azt mondtad szeretsz és elmentél. Ott feküdtél előttem és tudtam, hogy vége… Itt hagytál egyedül.

Dühös lettem, napokig azt gondoltam, hogy egyedül hagytál. De ahogy itt állok a koporsód mellett és ezeket a sorokat olvasom, tudom, hogy nem haragudhatok rád, hisz annyira szerettél, hogy az életed adtad értem. Bár elmentél, örökre velem maradsz. Mert ahogyan te nem felejtesz el, úgy én sem. Te hoztál boldogságot az életembe. Megváltoztattál. Miattad újra kezdtem hinni azokban a dolgokban, amiket egy időre teljesen elutasítottam. Hálás vagyok az együtt töltött időért, azért, hogy megtapasztalhattam, milyen szeretni valakit, és milyen az, amikor ugyanúgy viszontszeretnek.

Te lettél az én őrangyalom, aki egy percre sem fog egyedül hagyni. Velem leszel és fogod majd a kezem, bár ezt csak én fogom érezni és látni. Jövőre a mi napunkat látszólag egyedül fogom tölteni, az emberek látni fognak egy fiatal nőt egyedül sétálni azon az erdei úton. De én nem leszek egyedül, mert nem fogod hagyni.

Egy férfi és egy nő egymás kezét fogva, mosolyogva fog sétálni életük végéig azon az ösvényen, melyen megváltozott az életük, azon az erdei úton…

Poppy

(kezdőkép: Unsplash)