Beteljesületlen szerelem

Ismered a szerelem minden arcát?

A könnyed bohókásat, mikor két ember egymásra ragyog, fényük egybeolvad, vagy a lágy és lassú hattyútáncot, a szenvedélyesen magával ragadót, vagy a viharos szerelmet, melyben végletekig korbácsoljátok egymás lelkét?

És a reménytelen, szívbe markolót?

Ami szó szerint összeszorítja a bensődet, végig, a torkodtól egészen le a gyomrodig egy láthatatlan kötéllel megfojtva, míg már lélegezni is alig bírsz a fájdalomtól.

Szavakba tudod önteni, hogy miért szereted?

Hogy mi ejtett rabul? Vagy csak keresed magadban, hogy

mióta… miért… mit szeretsz annyira benne?

A hangját… Mely egyszerre simogat, mint egy nyár esti fuvallat, máskor végletekig karcolja érzékeidet.

A szemét, melyben összegyűlik szenvedély, életöröm, vidámság, bizalom, kedvesség, hűség, magabiztosság és mikor mélyen belenézel, megszűnik körülötted a világ, csak merülsz a tekintetében, mint a tengerben, amely körülölel és ezer titkot rejt.

Az illatát, melyben keveredik férfierő, tisztaság, érzékiség.

A kezét, szép, erős és mégis finom, szinte érzed, ahogy végigsimít rajtad, cirógat, majd birtokba veszi testedet.

A karjait, amelyek köréd fonódnának, hogy magukba zárjanak a világ gondjai elől, megvédjenek mindentől.

A vállait, melyek annyi terhet elbírnak, hogy az univerzum összes súlya sem roppanthatja őket össze.

A mellkasát, melyhez hozzásimulva érzed, megérkeztél, mert végre hallod a szíve ütemes dobogását, érzed teste finom melegét.

A szakállát, amire ha ránézel, máris érzed, ahogy serceg a bőrödön, finoman karcolva azt, minden idegszáladat felébresztve, hogy aztán libabőr borítsa tested minden porcikáját.

Az ajkát, amire ha csak gondolsz is, biztosan tudod, hogy egyszerre lágy és puha, simogatja ajkadat, nyakadat, melledet, egész testedet, egyszerre vad és szenvedélyesen perzselő, mely felégeti a vágytól amúgy is izzó bőrödet.

Szereted a puszta lélegzetét,

a csendjét, a nevetését,

a haragos hangját, mikor dühében hadar és szikrákat szór a szeme.

Aztán mikor megnyugszik és a szemében háborgó tenger lassan lecsillapodik, hogy újra árassza a magabiztos nyugalmat, a kedvességet, huncutságot…

Amit úgy szeretsz benne, hogy ha csak rágondolsz, mosolyra húzódik a szád és melegség önti el a szíved.

Ő az, akiért feladnál mindent…

És ő minderről persze nem sejt semmit, vagy ha mégis, akkor elhessegeti.

Mert barátok vagytok.

 

Mert tudod, hogy csak barátként tekint rád,

nem nőként.

Mert feleség vagy, anya.

Mert ő a párját szereti.

Alig találkoztok, alig beszéltek, de te nem tudod elengedni. Lehet a világ túlsó felén akár, vagy megnémulva a szomszéd szobában, ismered a hangját, az arcát, mint a tenyeredet.

Ha tehetnéd, puszta kézzel kivágnád a szívedből,

hogy ne fájjon ennyire,

  a világba ordítanád az érzést, de nem lehet…

Így csendesen, sírva várod, hogy tova vigye a szél a szerelmet, a fájdalmat, minden érzést, ami némán megöli a lelked, és csendben belehal egy részed, felemészti a szíved, mint a rák a testet.

De túl kell élned, az életnek mennie kell tovább és fel kell állnod, lélegezned, a vér tovább kering az ereidben, a szíved tovább dobog…

mert élned kell…

Nélküle.

Olvasói levél

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük