Magányos voltam.
Olyannyira magányos, amennyire csak el tudsz képzelni egy éppen lehulló levelet az őszi szélben, ki már a fától elvált, de még a földet nem érte el.
Csak lebeg a semmiben, úton afelé, hogy a talajhoz simuljon, majd újra fel-fel kapja egy szellő.
Nos, az a levél vagyok, hánykolódok…
Azt hittem, földet értem, de csak egy ágba kapaszkodtam, egy vékony gallyba, ami éppen csak megtartott magán, cicázott velem, de csak halványan tartotta a derekam, csak éppen, hogy megkarcolt.
Azt hittem, szeretem ezt az ágat, de ő nem szeretett, és rá kellett jönnöm, hogy újra csak lebegek a nagy semmi felett.
Hullok, újra a mély magányba.
Még talán mindig nem értem földet. Egy-egy meleg érintésű szellő vissza-vissza repített egy-egy ághoz, ágacskához, gallyacskához… Nem is tudom.
Aztán megpihenni látszottam egy puha, meleg kézben,
érintése, csókja átjárt, éreztem, ez lesz az én legjobb helyem.
Kapaszkodtam, boldog voltam, örültem.
De úgy látszik, ez a kéz is csak játszott velem… Ahogy azt az az ág tette, ami úgy megsértett, mert minél inkább magához húzott, annál inkább lökött el és karcolt belém mély sebeket…
Most ez a kéz is elenged, hullani fogok tovább,
vagy elkap, mielőtt földet érek, vagy utánam kap,
mielőtt egy másik kézbe érek?
Falevél vagyok csupán, nem függök a fán, nem tartozom egy ághoz sem, nem tart senki sem a kezében…
Csak hullok alá és várom, hogy egy meleg szellő jó helyre repítsen.
Anna
