Egy igazi nő úgy viseli méltóságát, mintha százkarátos gyémánt lenne.

Nem rejtegeti, nem adja nagylelkűen oda, nem engedi, hogy elvegyék tőle. Büszke rá. Ellenállhatatlan kisugárzást varázsol köré. Már maga a gondolat, miszerint egyáltalán bír vele: erőt ad neki.

Az egyik legszebb és legnagyobb erénye a nőnek: az a méltósága.

Az önérzete, hogy tartja magát valamire. Szereti, tiszteli és becsüli önmagát. Ez a szentháromság olyan megingathatatlanul pihen a lelkében, mint retiküljében a parfümje, kézfertőtlenítője és piperetáskája.

Ha nem a női rokonok a családban, hát az élet tanította meg arra, miként viselje a méltóságát. Hogyha az élet elgáncsolja, ő feláll, megigazítja koronáját és továbbmegy az úton. Nem fetreng az út szélén és rázza az öklét az ég felé. Nem keresi árgus szememmel a környezetében azokat, akiket okolhat sorsáért.

Mégis, méltósága a legjobban, a kapcsolataiban mutatkozik meg. Mivel egészséges keretek között sokra tartja magát, nem marad benne egy méltatlan románcban és engedi, hogy egy lélekrabló kirabolja minden kincsét.

Nem éri be a mérgező és egyoldalú viszonyokkal csak azért, hogy ne legyen egyedül.

Soha nem lesz belőle dróton rángatható bábú, sem pedig valakinek a szolgálólánya. Senkinek sem ad engedélyt teste vagy lelke megalázásra, hanem inkább határozott léptekkel távozik. Ezt teszi akkor is, ha tudatják vele: lejárt a szerelmük szavatossága és nem tartanak rá tovább igényt. Nem könyörög, nem rimánkodik, nem zsarolja érzelmileg a környezetét. Tud veszíteni és elengedni. Sőt, ha látja értelmét, nem fél intelligensen harcba bocsátkozni.

Ha megbántják, megsértik, kritizálják, elegánsan szót emel vagy csendesen fejet hajt. Viszont nem rendez jelenetet. Nem keresi a támadási felületet a másikon vagy kezd gondolkodni a bosszún. Emelt fővel távozik a csatatérről, mert tudja: mindenképpen ő nyert. Amennyiben jogos a sértés vagy a kritika, tanul a hibájából és máris sokkal több lett. Hogyha egy éretlen, érdemtelen vagy bunkó emberrel hozta össze a sors, akkor pedig megnyugodhat: ő jóval felette áll.

Szó sincs arról, hogy kőből van a szíve vagy hét lakat alatt tartja elzárva egy dobozban, amit egy sárkánnyal őriztet egy Isten háta mögötti barlangban. Ugyanúgy fáj a szíve. Ugyanúgy megjelenik benne a harag és a düh. Ám tud méltóságteljesen elvonulni az élet színpadáról, hogy otthon adja ki fájdalmát vagy annak ölelésében, akiben a legjobban bízik.

Az önbecsüléssel teli nő nem nyomul, nem erőszakoskodik, hogy elnyerje egy férfi szerelmét. És ha elnyerte, utána sem fordul ki magából és adja fel lényét a törődésért.

Akinek méltósága van, az lélekben gazdag és sosem válhat szeretetkoldussá.

Nem fogja letépni az ékkőként viselt méltóságát egy falatka szeretetért. Nem adja le minden vágyát és igényét csak azért, hogy végre legyen valaki, akivel megoszthatja ágyát. Tisztában van azzal: nem méltó hozzá az a férfi, akiért zaciba kellene dobnia egyik legfőbb kincsét. Oda megy, ahol az ajtót kinyitják neki, nem pedig be kell azt törnie.

Tud türelmesen várni az igazi férfira, aki nem retten meg az erejétől, hanem megbecsülést és tiszteletet ébreszt benne. Hiszen egy valódi férfi vágyik lábtörlőre, cselédre sem pedig egy agyagdarabra, amit kedvére formálhat.

Talán egyesek azt kérdezik: Rátalálhat a boldogság egy a méltóságához ragaszkodó nőre? A válasz: igen. Ugyanis a nőt az önérzete nem csak megszépíti azáltal, hogy gerincet és tartást ad neki.

Számukra az a kulcs a boldog élethez, ami által olyan férfira lelhetnek, aki egyenlő társként kezeli őket, meglátva bennük az igazi nőt.

Amíg várnak erre a nagyszerű emberre, addig is a méltóságuk ad nekik erőt és hitet. Hiszen látták, mivé lesznek a sérült gyöngyszemek, akik sosem ízlelhették meg a méltóságteljes élet felszabadító ízét. Miként lettek királynőkből elhasznált szeretetrabszolgák. Nem akarnak a sorsukra jutni, ezért kapaszkodnak a méltóságukba, mely arra emlékezteti őket: ez vár rájuk, ha eladják, eldobják maguktól erényüket. Az a nő, aki nem becsüli és értékeli magát, azt a férfiak sem fogják.

Wadolowski-Balogh Orsolya

(kezdőkép: Pexels)