Egyéjszakás játszmázás

Játszunk, játszmázunk.Már az elején mindketten a jobbik arcunkat mutatjuk, és még semmit nem tudunk egymásról. Látunk számunkra csábító külső jegyeket, stílust, mosolyt, hajszínt, fazont, alakot.

De semmiféle információ nem jut el rólunk igazán a másikhoz.

Chatablakok villognak, jelzések jönnek, smiley-k cserélnek gazdát, közölnek érzéseket, de még mindig üres az a doboz, ahova betehetnénk egymásnak adott kincseinket.

Aztán találkozunk.

A szív meglódul a látványtól, oda-vissza, zavart köszönések szállnak a kora tavaszi estében, és félős egymásra tekintések cikáznak a cukrászda asztala fölött.

Véletlen egymáshoz érésektől szisszenünk fel odabent, felszínes történésekkel próbáljuk megismertetni magunkat a másikkal.

De még zárva vagyunk, még nem oldódtunk fel, úgy, ahogy a kávéban a cukor, amit az imént beleszórtam.

Megfogod a kezem, és én hagyom.

Mocorog a vonzalom, zavart nevetés hullik a krémesre, disztingváltan esszük, belül mohón, nagykanállal faljuk az elképzelt szeretést.

Séta közben csókot lehelsz a számba, én visszacsókolok, a hegyen vágyat fúj az arcunkba a szél.

Feljössz hozzám, ott maradsz.

Bőrünk egymáshoz ér, hedonista nyögések csikordulnak az ágytámlán, a körmöm élvezetcsíkokat szánt a lepedőbe. Zihálásod a plafonig ér.

A hajnal vakufénye bevilágít az ablakon és csukott pilláinkon áthatolva ébreszt.

Mozdulsz, veled mozdulok.

Felkelsz, nyúlnék érted, de csak a testmeleg helyed markolja a kezem.

Víz zubog, kijössz a fürdőből, lépéseid a szívverésem ritmusában járnak. Érzelmek próbálnak életre kelni bennem, de kevés az idő, csitítom őket.

Azt hiszed, alszom. Közel hajolsz hozzám, nem billentelek ki az illúzióból, a szemem csukva marad.

Ha tehetném, becsuknám a fülemet is, mert nem akarom hallani, hogy:

,,majd hívlak”.

Mert nem kellett volna. A hibaszázalék a maximumon, innen már nem jövök ki jól, és te se értékeled, sejtem.

A megbánás nem hallgat, fecsegve korhol, a könnyelműség szól:

,,Ugyan, egyéjszakás, és? Nem kell elszámolnod senkivel…”.

De a szégyen is felüti a fejét, én nem vagyok ilyen, és nem látok beléd, csak szeretnék megszűnni, mert a zsigereimben érzem, nem vagyok jó stratéga.

A hangod mégis eljut a fülemig.

,,Ma te jössz hozzám, de ha gondolod, eléd megyek”.

Csókot hintesz a számra, hét lépés számolom, az ajtó zárja halkan kattan, mikor kilépsz rajta.

A fejem a párnán fekszik, alig mozdul, a bennem vállvonogató megbánás visszavonulót fúj, a könnyelműséget is egyetlen kézmozdulattal seprem arrébb.

A szégyen felszívódik, ahogy májusi zápor a szikkadt földbe.

Játszunk, játszmázunk. Ma nálam, holnap nálad.

Egyelőre döntetlen.

Szegő Lindi

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük