You are currently viewing Elengedni az Igazit

Elengedni az Igazit

Talán a világon a legszebb érzés, mikor rájössz, hogy szerelmes vagy valakibe. Mikor még ismerkedtek, és minden egyes mozdulata, mondata és tette olyan mintha neked teremtették volna őt.

Lassan kiismered a rossz tulajdonságait is, de te ezek ellenére is ki mered mondani. Ő nekem az Igazi. Elfogadod őt, úgy ahogy van. 

Pontosan emlékszem az érzéseimre, amiket kiváltott belőlem mikor először megláttam.
Izgatott voltam, és végre valaki tényleg érdekelt. Kíváncsi voltam a történeteire, az életére, hogy mit szeret, mivel foglalkozik, egyszerűen ittam a szavait.

Már akkor este tudtam, hogy ott abban a pillanatban minden megváltozik.

Megtaláltam azt az embert, akit eddig kerestem, aki passzol mellém, aki a lelki társam.

Ahogy telt az idő, egyre jobban bebizonyosodott, hogy amit éreztem az szerelem. Igazi boldog, felemelő, magasztaló szerelem. Imádtam minden porcikáját, minden szavát, minden percet, amit együtt töltöttünk. Nem tudtunk betelni egymással. 

Egymás mellett voltunk a bajban, a fájdalomban, betegségben, boldogságban, egészségben egyaránt. Egy kis idő elteltével pedig el is hangzott a szájából a bűvös mondat. “Azt hiszem beléd szerettem.”

Emlékszem, a megismerkedésünk után azt mondta nekem, hogy nehéz lesz kilépni abból az álomból, amiben voltunk eddig.

Akkor nem tudtam, hogy ez a későbbiekben is igaz lesz.

Rengeteg borzalmasan csúnya szó hagyta el a szánkat. Bántottuk egymást, folyton vitáztunk, és rengeteg dolog okozott feszültséget kettőnk között. 

Egy idő után rá is jöttem, hogy ő már bizonytalan az érzéseivel kapcsolatban, összezavarodott, és nem tudta pontosan, hogy mit szeretne akár tőlem, akár a saját életétől. Sokszor mondta nekem, hogy nem szeret engem. Ezt az egy dolgot viszont nem hittem neki el. Mert láttam a szemében, láttam, hogy úgy néz rám, ahogy azelőtt még senki sem.

Nem bírtam őt elengedni, pedig sokszor odáig fajultak a dolgok. Nagyon sokszor. Valami okból kifolyólag mégis minden alkalommal újra a karjaiban találtam magam. Ilyenkor minden alkalommal azt hittem végre célba értem, és soha nem válunk újra el.

Annyira szerettem őt, hogy az szinte már felemésztett.

Napról napra csak egyre jobban. Nem zavart, hogy nem akart engem, nem zavart, hogy eldobott magától, hogy nagyon sok minden miatt engem hibáztatott, és, hogy soha nem voltam neki elég jó. Nem zavart, egy pillanatig sem, mert mindezek ellenére szerettem őt, és ő is szeretett engem, tudom. Ezen nem változtatott, semmi.

A hűtlensége sem. 

Összetörte a szívem, darabokra.

De mikor újra megláttam őt, és a csillogást a szemében, nem érdekelt. Tudtam, hogy engem szeret, éreztem. Semmi, de a világon semmi nem tudta kiölni belőlem az iránta érzett szerelmemet.

Sajnos, minden álomnak vége szakad egyszer. A szerelem elhalványul, a vágy kihűl, és két ember, akik szerették egymást, teljesen elidegenedik egymástól.

Itt tartunk most. Így lett végleg vége.

Nem választott el minket veszekedés, hűtlenség, csak egyszerűen az elhidegülés.
Mikor most nézek a szemébe, már csak közönyt látok.

Eljött az a pillanat, amikor nem harcolhatok tovább, fel kell adnom és túl kell lépnem rajta. 

Tisztában kell vele lennem, hogy nem én tehetek róla, nekünk ennyi időt szánt együtt a sors.

Elfelejteni viszont nem akarom. Minden perce megérte. Minden fájdalom, minden egyes könnycsepp. Mert ő volt nekem az Igazi. Ő volt az, aki megmutatta nekem, hogy mi is az a feltétel nélküli szeretet. Ő volt az, akire ránéztem, és elárasztotta a testemet a boldogság. Mostantól örökké hiányozni fog a szívemből egy darab, amit magával vitt belőlem.

Hiszen ő volt Életem Szerelme.

M. E.

(kezdőkép: pixabay)

Tetszett? Oszd meg mással is!

Vélemény, hozzászólás?