Életünk romjai közt botladozva találkoztunk össze. A karantén indította el virtuális kapcsolatunkat. Rövid idő alatt, expressz sebességgel éltük meg ezt a villámszerelmet.

Egyszer szeretkeztünk, egyetlen egyszer randevúztunk, és közben képzeletben együtt építettünk egy közös új életet egymás gyerekeivel. Az együttlétünk félénk volt a sok sebtől, amit eddig szereztünk a lelkünkben, mégis ipari mágnesként vonzottuk egymást.

A randevúnk meghitt volt, titkos és egyszerűen csodálatos. Minden meseszerű volt a fejünkben, már a közös nyaralást is elterveztük egy hatszemélyes autóval, amibe mind beleférnénk a gyerekekkel…

És akkor egyszer csak összeomlott minden.

A házasságaink kudarca mindenhol kimondásra került, de mégsem engednek a valóság kötelei szabadulni bennünket, nem hagynak építkezni. Mindeközben munkál bennünk a félelem, hogy képesek vagyunk-e boldoggá tenni egymást vagy újra kudarcot vallunk? Jogunk van-e a boldogsághoz?

A józan ész visszafogna bennünket, hogy ne kockáztassunk ebben az amúgy is zűrös időszakban. De én szívember vagyok, az érzéseim diktálnak, nem engedik el a kezedet, mert ki kell sütnie a napnak egyszer…

Gyere velem a szivárvány felé az eső után, kísérj utamon a napfénybe…

Mai Manócska

(kezdőkép: Pexels)