Emlékedre…

Hat éve már… Ezen a napon indultál el a nagy útra.

Hátrahagyva fájdalmat, szenvedést… Boldogságot, családot, barátokat, küzdelmeket, egy élet összegyűjtött emlékeit.

Két héttel az esküvőnk előtt jött a telefon.

Elmentél, elfogytál… Egész életedben embereket gyógyítottál, végül mégis felzabált a kór.

Ordítani tudtam volna, tombolni. De nem tehettem, mert a szívem alatt

egy új élet fejlődött akkor, a dédunokádé…

Akit úgy vártál,

de már késő volt, elfogyott az erőd.

Hiszem, hogy tovább élsz Őbenne… A kitartásában, akaraterejében, makacsságában, éles eszében, szeretetteljes lényében, ott vagy…

A minap megkérdezte: ,,Anya, téged hogy hívott a nagymamád?”

Mikor kimondtam: ,,Boldogságom”, ugyanolyan elemi erővel markolta meg

szívemet a fájdalom, mint hat éve.

Hallom a hangod, érzem az illatod, a bőröd tapintását, az ölelésed.

Ma is emlékszem az utolsó találkozásunkra. Hófehér, hullámos hajadat fésültem… A kezedet simogattam… Betakartam apró, fáradt testedet, együtt néztük az ultrahangképet születendő kislányomról.

Harminc, együtt töltött évet kaptam a sorstól.

Hálás vagyok minden percéért.

A csodás nyarakért, az úszásoktatásért, a finom ételekért, a vitáinkért (csak úgy mondom, azóta sincs ilyen jó vitapartnerem, de a lányomban már ott van a szikrája), az éjszakába nyúló kanasztázásokért anyuval hármasban a konyhádban, de

legfőképpen a feltétlen,

odaadó szeretetedért.

Olykor elképzelem, milyen lenne, ha egy égi ablakot kitárnál, és ugyanúgy integetnél mosolyogva, hosszan, mint minden búcsúnkkor…

Rizzo

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük