Amikor én még kislány voltam, sokat álmodoztam.
Mint minden kislány, én is a szőke herceget vártam, a fehér lovon.
Gondoltam eljön, belém szeret, megcsókol (ami nagyon ,,pfúj” dolog volt, de úgy éreztem, ez valami miatt nem maradhat el), aztán apu meg anyu megengedi, hogy összeházasodjunk, majd hetedhét országra szóló lakodalmunk lesz, és sok kisgyerekünk. (Ez utóbbinál a gyakorlati kérdések nem érdekeltek, csak maga a tény, hogy sok gyerekem legyen.)
Szóval vártam a herceget, kislányként, majd tiniként.
Ekkor már beértem azzal, ha ló helyett van egy BMX-e. Később már az is elég lett volna, ha csak úgy néz ki, mint egy herceg. Nem kell igazinak lenni, azokból úgyis kevés van.
Aztán néhány év – mondhatom bátran, egy egész évtized – s szomorú tapasztalatok gyűjtése után, feladtam.
Nem kell sem herceg, sem a lova, sem a lakodalom.
Hagyjanak engem békén ezek a lókötő férfiak,
hiszen csak átvernek, becsapnak!
De ott legbelül, az a kis láng a szívemben epedve várta,
hogy szerethessen, és szeretve legyen.
Mindig hittem abban, hogy ha valamit megálmodok és nagyon szeretném, akkor teljesül. Elérhetem az álmaim. Legbelül álmodtam továbbra is az én hercegemről, az igazi társamról…
Nem adtam fel az álmaimat.
Lett férjem, aki szeret, és én is szerethetem őt azzal a picike kis lánggal a szívemben, és a kisfiam is megérkezett hozzánk.
És te, aki épp a társadra vársz, róla álmodsz titkos, csendes éjjeleken, ne add fel!
Hinned kell az álmodban, és valóra válik –
még ha azt is mondod a külvilágnak, hogy már nem hiszel benne…
