Elmentél, vagy ahogy te fogalmazol, csak nem jössz vissza. Úgy érzed, most ott jó neked, most erre van szükséged, most ott van dolgod, és még én sem tudtalak itt tartani.

Igazából esélyt sem adtál rá. Sem arra, hogy megmutassam, jó lehet itt neked, innen is tudod irányítani a másik életed, mint ahogy arra sem, hogy úgy búcsúzzak el tőled, ki tudja, mikor láthatlak legközelebb. Elmentél úgy, hogy azt mondtad „majd jövök” és most kijelentetted, nem tudod, mikor jössz vissza.
Mégis a kezdeti kétségbeesést követően egyfajta izgatott várakozás lett úrrá rajtam.

Minden nap azt várom, üzenj: érkezem.

Régi filmjeink kultikus jelenete rajzolódik ki a fejemben, hogy állok a füstös pályaudvaron és egyszer csak megpillantom fess alkatod, amitől a szívem hevesebben ver és alig győzöm kivárni, hogy megérkezz.
Tudom, hogy el fog jönni ez a nap hamarosan. Akkor végre újra ott állsz majd előttem, a te erős karod ölel, újra magadhoz szorítasz, minden egyes külön töltött percért egy csókkal kárpótolsz.

Amikor végre ott ülsz mellettem, a mesém közben úgy mosolyogsz rám, ahogy csak te tudsz. Amikor hozzád bújva a te illatod érzem, a mellkasodra hajtva a fejem a te szívdobogásod nyugtat majd meg, miközben a szívem szépen lassan átveszi a te szíved ütemét.

Rosszabb napokon mégis millió kérdés merül fel bennem.

Miért kell nekem berendezkednem nélküled, ha egyszer szeretlek, és te miért rendezkedsz be nélkülem, ha egyszer szeretsz?

Nélküled…. minden nap olyan egyforma, csak botladozom a teendők között. A nappalok szürkék, az éjszakák magányosak, fázom, nagyon fázom. Aztán azt képzelem karodba veszel, szinte hallom, ahogy szuszogsz, és ez szépen lassan felmelegít. Majd miután elcsendesedik a lelkem, álmodni kezdek.

Mindig az ébredés a legnehezebb, mert tudom, egy újabb nap következik nélküled, gépiesen mozgok, csak teszem a dolgom.

De a ma reggel más, a kávé is finomabb, még a nap kisütött, pedig még tart a tél. Nem is sejtem, hogy ez a nap más lesz, mint a többi, mégis mosolygok, ma legszebb ruhámba bújok, leheletnyi parfüm, dalra fakadok, pedig már rég volt ilyen, nem is értem.

Aztán amikor már épp indulnék, minden értelmet nyer, megcsörren a telefonom, és megérkezik az utóbbi hetek legfontosabb üzenete: „Édesem, érkezem.”

Ányecs

(kezdőkép: Pixabay)