Sosem voltam nagyravágyó, bár kislányként királylány szerettem volna lenni, majd hatalmas királynő. Csak amolyan szolidan nagyravágyó típus voltam, na.
Később, amikor láttam a nők valós helyzetét a világban, úgy 15 éves koromban, akkor lovagnő akartam lenni. Így, ahogyan írom, egy nő, aki harcol és lovag is. Biztos képbe került a Xéna c. sorozat, de nem gondolom, hogy annyira rossz irányba vitt el. Még mesét is írtam „Annara grófja” címmel, egy királylányról, aki a háborúba ment, majd szerelmet talált – milyen kis romantikus voltam, te jó ég!
Aztán szerelemről is álmodtam, mint oly sokan előttem, és utánam élők ezen a világon, kortól, nemtől függetlenül.
Annyira kerestem, hajszoltam, azt a bizonyos „igazit”,
hogy el is felejtettem, kit is keresek, és miért.
Milyen is legyen valójában, és mégis mitől lesz „igazi”?
Mondhatni korán, úgy 20 évesen elengedtem ezt az „igazi” keresgélés történetét. Belenyugodtam abba a tudatba, hogy azért jöttem e világra, hogy összetörjem a férfiak szívét. Meglehetősen jól értettem a dologhoz.
Pár szakítós klisén túl, lemondtam a szerelemről. Nem kerestem én már senkit. „Majd rám talál, ha akar” -alapon éltem szingli nő életem, kapcsolatokból ki-be, de valójában már nem kerestem semmit és senkit. Csak éltem.
Nagyjából 11 éves koromtól tudtam egy valamit, a sok királylányos-lovagnő, és „igazi” keresés közben is, hogy anya akarok lenni.
Mindenáron anya.
Ez amolyan vezérszál volt.
Igen ám, de ki legyen az apa? Az egyik túl sok alkoholt iszik, a másik cigizik, a harmadiktól agyvérzést kaptam, ha megszólalt, oké addig elment a látvány, de naaa… Ekkorra már beérett az agyam is arra a szintre, hogy a látvány egy dolog, ha jól néz ki a férfi, az nem minden.
Mégis ki a túró legyen az apuka?
És itt lépett volna életemben az „igazi apukatípus” megtalálása. Elárulom, az „igazi” keresgélésből tanulva, már nem kerestem senkit.
Ekkor már biztos voltam benne, olyan férfi kell, aki a sziklája az életemnek.
Egy erős férfi, akinek én is a sziklája lehetek.
Úgy érzem megérte várni, nem igazodni olyanokhoz, akik a belső elvárásom szintjét nem ütötték meg. És azt is jól tettem – bár lehet, én vagyok szerencsés – hogy nem kerestem, kutattam, üldöztem senkit, hagytam, hogy rám találjon Ő.
Miért pont szikla? Mert építkezünk egy életen át. Építjük önmagunkat, a kapcsolatunkat, néha kölcsönadunk a párunknak egy-egy téglát saját magunkból.
Amióta te itt vagy velem, megtanítottál szeretni, úgy igazán, ahogyan annak előtte sosem tudtam.
Érted a szeretet otthonra lelt a szívemben.
Veled az lehetek, aki mindig is szeretettem volna lenni, igazi társa a társamnak, és édesanyja a gyermekünknek.
