…és te mégis élsz tovább

 

Először azt érzed, hogy neked sincs tovább.  

Minden mozdulat fáj, minden gondolat fáj. Legszívesebben abbahagynád a gondolkodást, mert minden éber pillanatban, újra és újra váratlanul tör rád, hogy ő nincs már és soha többé nem is lesz. Nem lesz veled.

Annyiszor hallottad már, hogy a jók mennek el korán… Meg, hogy milyen, ha fáj a szív.
Ez is valami, aminek az igazi jelentését soha nem tudtad azelőtt: hogy létezik ekkora fájdalom. Ami szétszakít, ami ráül a mellkasodra és csak nyomja és megfullaszt, amitől minden pillanatban azt érzed, hogy nem élhetsz így tovább, ezt nem fogod kibírni. Nem csak lelkileg, fizikailag sem… Ez túlságosan fáj.

Aztán mégis este lesz és élsz. És reggel és napközben és újra este. És a világ is megy tovább és nem érted, hogy mások hogy élhették ezt túl.

Mert neked ugyanúgy fáj, minden pillanatban.

Nem segít az idő, ahogy mondták! Nem segít.

Aztán sok, sok idő elteltével úgy tűnik, nincs elég könnyed már, nem jut minden percre, nem tudja tartani az ütemet. Úgyhogy legtöbbször már  csak belülről sírsz. Aztán, mintha a tested belefáradna a gyászba, néha lazul a szorítás a mellkasodon… Pár perc kiszabadulás az egyik napon, majd valamikor másnap is, aztán újra és újra. És egyszer csak, váratlanul és tisztán felismered, hogy mennyire vigyáznod kell azokra, akik még veled vannak. És magadra is, hogy lehess nekik. A józan eszed is mintha kezdene eszmélni, már nem mindent a robotpilóta irányít, mint azóta, minden egyes napon…

Nem lesz kevésbé fájó a hiánya. Csak már nem akar minden percben szétszakadni a mellkasod… 

És eltelnek évek és megszokod a fájdalmat, amivel együtt élsz. Ismerőssé válik, mert ez maradt helyette: a fájdalom, a hiánya – és a mindennap váratlanul felhömpölygő, hatalmas hála, hogy volt neked.

GYH

 

One thought on “…és te mégis élsz tovább

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük