Éveken keresztül vágytam a szeretetedre, de most már nem

Nem vagy a lányom. Nem akarlak látni. Nem szeretlek. Undorító vagy. Gyűlöllek. Utállak.

Ezek azok a szavak, amelyeket egy gyermeknek sosem szabadna hallani az anyjától…

De én mégis hallottam. Sőt, még most is hallom. Ha nem úgy szóltam hozzá, ha nem úgy és nem azt csináltam, amit ő szeretne. Mindig ezt vágta a fejemhez. Vannak pillanatok, amikor még ettől is durvábbakkal próbálta rám kényszeríteni az akaratát.

Éveken keresztül ez ment is neki: elérte, amit akart, mert én meg akartam felelni neki. Aztán történt valami. Egy nap teljesen odaadtam neki magam, lestem minden szavát, teljesítettem mindent, amit csak akart.

A nap végére rájöttem: tényleg nem szeret.

A felismerés azt hittem, hogy teljesen megöl. De felülkerekedtem rajta. Legyőztem az anyám.

Már nem küzdök a lehetetlenért, körülöttem rengeteg ember úgy szeret és fogad el, ahogy vagyok. Ők nem akarnak megváltoztatni.

Attól a naptól kezdve anya nem ismer. Nem tudja, mit szeretek, nem tudja, mire vágyom, és már nem érdekel. Számomra az anyám már csak egy ember, aki megszült.

Nem háborgok. Már nem. Még gyógyulnak a sebek, amiket ő okozott, de már nem tud bántani. Az embernek el kell fogadnia, amit nem tud megváltoztatni.

Ha lemondasz a lehetetlenről, megkönnyebbülsz és szabad leszel.

Nem haragszom rád, anya, megbocsátottam. De egyben azt is tudom, hogy nem vágyom a szeretetedre. Nem kérek olyanból, amit nem tudsz adni.

Csak abban reménykedem, hogy valaki helyre tudja hozni a kárt, amit okoztál.

Mert miattad nem akarok gyereket.

Poppy

(kezdőkép: Unsplash)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük