Élni, falun

 

Szeretem ezt a falut.

Emlékszem, mikor a hóban jöttem haza a gyerekekkel… Első telünk volt a város után.
Gyerekek, babakocsi, fel a hegyre. Csúszott. 
Egy hölgy a közelünkbe ért, lassított, majd minden felvezetés nélkül megkérdezte, hol fogja meg a babakocsit… Hazáig húzta, csak húzta. Én pedig toltam. Küzdöttünk. Búcsúzóul, míg továbbindult felfelé, egyszerűen csak ennyit mondott: nekem is van gyerekem. És már ment is. Jó, hogy nem várta meg, míg kiérnek a könnyeim.

Máskor, már nagy pocakkal, mentem ki, hogy elseperjem a leveleket a ház előtt. Kinyitottam a kaput: készen volt. Csak úgy, szó nélkül. Vagy eszembe jut, amikor a postaláda alatt várt egy viseltes kartondoboz, benne virággumók abból a fajtából, melyet úgy megcsodáltam a nyáron.

Üzenet, cetli sehol.

Vagy, mikor a férjemmel megpróbáltuk a hátsó telken kibillenteni azt az iszonyú nagy, beton virágládát, amelyiktől a fenyő már nem tudott rendesen nőni tovább…
Emlékszem a két férfira, akik beköszöntek. Nem ismerősök, ,,csak” itteniek. Köszönés, pár szó míg beengedik magukat a kiskapun, aztán ruhaujj feltűr, beleáll, feszít, emel. Egyetlen szó sem esett arról, hogy miért kell ezt, mért van ez itt vagy hogy mit kellene esetleg csinálni máskor, másképp – mint azt a városban már apróbb nehézségeknél is megkaptuk. Itt valahogy csak segítenek, ember az embernek.

És itt kérem, én asszony lettem, ez egycsapásra kiderült: titulusom többé nem csak az XY felesége, vagy az a ,,kis nő”, vagy a 15. szomszéd és sorolhatnám. Hanem ennek az embernek az asszonya, akik itteniek.

Micsoda különbség! Természetesen már nem volt helyem a beton mellett, ez olyan egyértelművé vált egy pillanat alatt, hogy meg sem próbáltam a közelébe menni újra. Megváltozott helyzetemet (akkor először) felismerve mit is tehettem volna? Kis téblábolás után beszaladtam kávéért, sörért, szilváért. Aztán a dolgukba nem beleszólva csak néztem, ahogy az a két másik ember segít az én emberemnek.

Megérkeztünk.

 

8 thoughts on “Élni, falun

  1. azt hiszem, életem első falura költözése volt hasonló. zord, szürke és latyakos november volt, mikor az utolsó dobozt is bevittük. elmentek a teherautók, mi pedig ott álltunk életünk első közös otthonában – ami erősen könyörgött a felújításért, de mi olyannak láttuk, mint egy villát a Palatinuson. az első éjszaka azonnal rádöbbentett, hogy ez nem egészen Róma – mivel a rég nem lakott házikót birtokba vették az egerek, akik eléggé felháborodtak már a nappali felhajtáson is a pakolás körül, de hogy éjszakára is ottmaradtunk, azt nem nézhették tétlenül – viszont hatalmas terveink voltak és óriási lendületünk.
    másnap az udvart és a kertet jártuk végig. épp megállapítottuk, hogy szerencsések vagyunk, mert a dombok miatt itt nem egymás szájába épültek a házak, mikor láttuk, hogy emberek jönnek fel a kertünk irányába. kiderült, hogy néhány szomszéd az, akik köszönteni jöttek az új lakókat és egy kis ajándékot hoztak. mind kedves idős ember, nagyon örültek, hogy fiatalok költöztek az ő elöregedett falujukba.
    bent a konyhában aztán kihajtogatták a kosarakat takaró konyharuhákat és elkezdték kipakolni, amit nekünk szántak. csak álltam ott és nem győztem köszönni, amit elém tettek, ők meg pironkodva rakosgatták, hogy ez igazán semmiség, ne köszönjem, még receptet is mellékeltek némelyik csomaghoz, mert azt úgy kell, nem másképp, az csak úgy jó. én elkényeztetett nagyvárosi lányként sem kaptam még soha ilyen valóságos, szívből jövő ajándékot. az öregek még egyszer biztosítottak róla, hogy bármiben tudnak, szívesen segítenek, ha csak tanács kell, akkor is bátran forduljunk hozzájuk, aztán lassan elköszöntek. mi pedig csak álltunk még mindig leesett állal a konyhaasztal mellett, ahol aranyos kis kupacokban volt krumpli, hagyma, valami kukoricaliszttel sütött süteményféle, kolbász, szalonna, egy kis üveg házi bor (bevallom, azt megkóstoltuk, aztán közös megegyezéssel nem ittuk meg. iszonyatos borokat csinálnak, ráadásul noha szőlőből, úgyhogy szégyelltük, de azt kiöntöttük). volt egy zacskó a földön is, benne apró vetőkrumpli. a néni mondta is, hogy az olyan fajta, ami neki már fiatalasszony kora óta megbízhatóan terem.
    mikor legközelebb újra megköszöntük egy összejövetel alkalmával, csak annyit mondtak: “annak, aki mihozzánk költözik, nem szabad hiányt szenvedni semmiben! hiszen, mi maradnánk szégyenbe, ha nem lenne meg mindenük!”

    azóta tudom, hogy tulajdonképpen nem kell sok a boldogsághoz. hogy nekem mindenem megvan. egy kis ház, kerttel, család, krumpli, hagyma szalonna, kolbász és bor. na meg a jövőt bebiztosítandó, némi vetőkrumpli a kamrában. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük