A hideg ellenére feltartóztathatatlanul tavaszodik. Az új virágok feledtetik a régi virágok elvesztése felett érzett bánatot.

Vajon éreznek a fák? Vajon emlékeznek az elmúlt tavaszra és az akkor elfagyott virágokra?
Az új szerelem heve feledteti az elvesztett szerelmek felett érzett bánatot?

Tiszta szívvel mondhatom, hogy igen. A régi fájdalmak keserédes emlékké szelídültek.

Talán nem azonnal, egy szempillantás alatt, de

amikor megnyílik egymásnak két szív, olyan, mintha egy fa lassan teljes virágba borulna.
Ez az élet egyik legszebb varázslata.

Jól van ez így – bólogatna az eperfa lombja feketén és bölcsen, és az ágain ringatná az éppen kiröppent madárfiókákat majd egy nyári napon, mikor a termése éretten potyog a földre, táplálékul szolgálva az állatoknak. Minden jóságát odaadja a fa, ahogyan a szerelmes szív is, de mégis, közben megmarad önmagának is, hogy újra és újra adni tudjon, amikor évről évre tavasz jön a tél után, s gyümölcsöt érlel majd a nyár. Tavaly hó jött a virágot bontó barackfákra, de idén még szoros bimbókban rejtőzködnek bibéik. A mandulafa bezzeg vakmerően szirmokat bontott, a jégdara eső sem szegte kedvét.

Jöhetnek nehézségek, de ha igazán szeretünk, kinyílunk és termővé és gyümölcsözővé tesszük a kapcsolatunkat. Együtt. 

Visszafogott Vénusz

(kezdőkép: Unsplash)