Ha könyv lennél, ilyen lennél…

Ha könyv lennél, a letehetetlen fajta lennél. Az, amelyiket mindig, mindenhol, mindenkor olvasnám, ugyanakkor félnék a végére érni. Bár, újra és újra olvashatok egy könyvet, de az első alkalommal még más, még nem tudom mi lesz a vége.

Félnélek újra olvasni, szimplán csak azért, mert nem akarnám elvenni magamtól az első olvasás élményét.

De nem adnálak oda senkinek, mert mi van, ha kárt tesz benned? Mi van, ha egy lap szamárfüles lesz?

Mindig az lenne az indok, hogy majd egyszer újra olvaslak, de sohasem tenném. Ha több részes lennél, egy könyvsorozat, szintén félnék. Félnék attól, hogy a második rész már nem olyan jó. Hogy elolvasnám-e? Talán győzne a kíváncsiság, talán el tudnám nyomni magamban.

Az sem biztos, hogy végig mernélek olvasni. Hiszen ha egyszer a végére érek, lőttek a meglepetésnek. Ha megtenném, de nem olvasnálak újra, akkor sem felejtenélek el. Minden betű kitörölhetetlenül a szívembe égne. Valószínűleg magamban tovább fűzném a sztorit. Ezer és ezerféleképpen végződnél. Csak tudod, egyik sem lenne az igazi.

Ha könyv lennél, megunhatatlan volnál. Valószínűleg akárhányszor olvasnálak újra, egyre jobban szeretnélek. Egy idő után már kívülről fújnám a bevezetést, majd szép lassan a többi oldalt is, egészen a tartalomjegyzék végéig. De nem lenne monoton, nem lenne lapos. Imádnám. Akárcsak mások Shakespeare vagy Goethe drámájából én belőled idéznék. Mások lehet, sőt teljességgel biztos, hogy azt hinnék, hogy megkattantam. Talán igazuk is lenne…

Ha könyv lennél, te lennél a kedvenc könyvem. Ha valaki megkérdezné miért, egyszerűen csak annyit válaszolnék: “nem tudom”. Annyira elcsépelt. Annyira sablonos. Mégis igaz. Nem tudnám megfogalmazni miért te vagy a “kiválasztott”. Ahhoz hogy ezt valaki megértse, el kellene olvasson. Viszont Isten ments, hogy én bárkinek is a kezébe adjalak. Túlságosan önző lennék hozzá.

Ha könyv lennél, az enyém lennél. Veled kelnék és veled feküdnék. Több mint valószínű, hogy veled is álmodnék. Mindenhova magammal akarnálak vinni, de mégsem tenném. Nehogy ártson neked valami, nehogy vizes légy, nehogy összekoszolódj. Vitrinbe raknálak-e? Nem. Csak ott feküdnél az asztalomon, elnyúlva. Minden reggel rád pillantanék lopva, minden este rád mosolyognék. Nem rejtenélek el, nem zárnálak be, de óvnálak. Nem csak másoktól, olykor magamtól is. Ha kárt tennék benned, a kedvenc könyvemben tennék kárt. Magamban is kárt tennék.

Ha könyv lennél, talán én lennék az íród. Bár, hogy ilyen mesterművet alkossak, mint amilyen te vagy, nem rám vall. Mindenesetre elővenném az írói vénám. Nem lennél tökéletes, bár, sohasem írtam, hogy az volnál. Biztos lenne benned pár elírás, furcsa mondat, felesleges szó. A tökéletesség egyhangú, szürke. Benned ellenben lennének színek, de nem lennél kétszínű. Olyan lennél, mint én, de mégis saját magad volnál. Hordozná a te legjobb és legrosszabb részeidet, és hordozná az enyémeket is. Mintha összegyúrnának minket. Mintha a gyermekünk lenne. Te lennél a “tökéletesen tökéletlen” könyv.

Ha könyv lennél, talán csak az olvasód volnék. Ha olvasnának mások is mindenkiből más érzelmet váltanál ki. Belőlem biztosan tudom, hogy érdeklődést, szeretetet és figyelmet. Néha félelmet, talán izgalmat is. Szomorúságot és örömöt. A végén azonban megkérdőjelezhetetlenül te lennél az én letehetetlen, megunhatatlan, “tökéletlenül tökéletes” könyvem.

Ugyan… Hiszen te is tudod…

Ha könyv lennél, nem én írnálak és nem is olvasód volnék, hanem benned élnék. Biztosra tudom. Mindemellett reménykednék benne, hogy egy lennék a főszereplők közül. Honnan tudom biztosra? Mert nem kell ahhoz könyvnek lenned, hogy benned éljek, hogy szeresselek, hogy megunhatatlan légy.

Most is benned élek.

És bízom benne, ha már ember vagy, az életedben is főszerepet kaphatok. 

Bukta Réka

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük