Ha majd egyszer felállok és elsétálok, végleg

Beléd szerettem. Nem kellett hozzá sok idő. Miért is kellett volna? Nem lehet nem szeretni a mosolyod, a hangod, az érintésed. A rendmániád, a humorod és a komolyságod. Valami furcsa, elvetemült módon még a mértéktelen egód és az érzéketlen megnyilvánulásaid is szerethetők számomra.

Nem volt nehéz beléd szeretnem. Szinte észre se vettem, olyan hirtelen történt. Arcod beleégett az elmémbe, szíved behabzsolta az enyémet és az egész lényed immár egybeolvadt lényemmel. Ami te vagy, az most már én vagyok. És ami én vagyok, az most már te is. Vagy nem?

Nem. Ennek így kéne lennie.

Én elmondtam, leírtam, versbe és prózába foglaltam mind azt, amit érzek és amit te jelentesz számomra. A szerelmet. A mi szerelmünket.

Ja nem. Csak az enyém.

Ez a szerelem csak az enyém. Soha nem is volt a kettőnké. Hiszen csak én érzem ezt. Te pedig csak mondod. De ahogy telik az idő, úgy ébredek rá szép lassan és fájón, hogy a mosoly, mi eddig igéző volt most hazugnak látszik. A hangod, mi eddig tisztán s őszintén csengett ma már csak csicsás köpenybe bújtatott hamis dallamként szól hozzám.

Az érintésed, mi eddig erő és melegség volt nekem mára már csak fájdalom és libabőr.

A humorod, mely eddig adrenalin és nevetések csarnoka volt mostanra már csak gúnyos megjegyzések mosoly mögé rejtett szűk szobája lett. A szemeid ragyogása rájöttem, nem a szerelemtől hanem más élvezetektől fénylik. A saját szerelmemet vetítettem ki rád és elhittem, hogy amit látok, azt te érzed s nem én.

De bárhogy is fáj most már tudom, hogy ez csak az én szerelmem. Az én magányos, megtört, szánalmas szerelmem. Most befordulok. Ujjakat tördelek, kemény falba ütve szidom magam. Sírok. Kesergek. Nem lélegzem. Nem is bánom. Elfogy a levegő, halványul a világ. Már nem látom magunkat..már csak magamat látom és téged. Két külön világban. Két különböző szerelemben.

Az egyikben én szeretlek téged. S a másikban te szeretsz… te csak magadat szereted.

Sóhajtok. Nagy levegőt veszek és felállok. Mindig felállok és nem! Nem miattad fogok a padlón roskadva köszönni a halálnak. Főleg miattad nem. Elhittem neked. Igazán elhittem, hogy szeretsz, hogy fontos vagyok és igazán összetört a felismerés, mikor rájöttem, hogy te képtelen vagy az érzelmekre. Egyszerűen nincs benned semmi, amit emocionálisan nyújthatnál nekem. Semmi. Meg egy kedves szó se vagy egy vigasztaló ölelés se, mert az is mind csak színház. Szerep. Az empátiát hírből sem ismered.

De én beléd szerettem. És most is ugyanúgy szeretlek. De már átlátok rajtad. Használsz majd eldobsz. És újra meg újra megteszed, mert én újra és újra hagyom. Mert képtelen vagyok elengedni. Kapaszkodom. Azt hiszem ez az én gyengeségem. De várj csak.

Felállok a földről. És ha egyszer felálltam el is sétálok.

Oda többé nem taszít sem hamis mosoly, sem sármos külső, sem hazug megjátszott szavak s érintések. Onnan már többé nem leszek a játékod. Onnantól már nem leszek szerelmes. Onnantól már nem létezel nekem többé. Onnantól már csak én magam számítok.

N. Jennifer

(Kezdőkép: pixabay)

One thought on “Ha majd egyszer felállok és elsétálok, végleg

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük