Más voltam. Valahogy mindig mélyen belül más voltam. Lázadtam minden ellen, amit belül igazságtalannak éreztem.

Kiálltam az állatok mellett, később az iskolában az „elnyomottak” szószólója lettem.

Szerettem volna megfelelni, szerettem volna eggyé válni a jól ismert „nagy többséggel”, ugyanakkor az én horizontom ehhez képest ferde volt. Tény, hogy sosem tudtam beolvadni, vagy nem megbotránkoztatni az embereket. Mindig én voltam az elvont, meg tudjátok még sok címke. Talán a legfájóbb, amikor a nővéreim is emlékeztették erre a tulajdonságomra az aktuális párjelöltjeimet, mintegy vészjelzőként. Valahogy így:

„Kicsit kattant, de azért szerethető.”

A szerelemben kerestem a lelkemben dúló háború vigaszát. A szerelem volt a mentsvár, az a vágyott idill: a tudat, hogy szerethető vagyok. Mondanom sem kell, ez a hozzáállás mennyiszer vezetett árokpartra.  Minden voltam: lázadó és nyers, nem éppen a finom nőiesség jelképe.

Sosem értettem ezt a „légy hölgy!” megfogalmazást. Annyi a ránk zúduló elvárás, annyi a felesleges finomkodás. Sosem értettem, hogyan csiszoljam meg magam, hogyan legyek az a gyémánt, aki majd szerethető lesz, és épp elég jó a másik számára.

És akkor valaki megkérdezte tőlem: „Miért nem látod a saját szépséged?”

Ez volt az a mondat, amikor azt éreztem, mintha a szívemben élő árvíz egy pillanatra visszahúzódott volna. A saját szépséged.

Mi az én saját szépségem? Nyilván mindaz, ami én vagyok, amit önmagamból felfedezek, még ha nem is osztok meg ebből mindent a külvilágnak.

Úgy gondoljuk, hogy a szép az azonos a jóval, a tökéletessel, mert a közösségi média elültette a fejünkben az eszményi szépség magvait. Aki szép, az mindig makulátlan és kedves, nem hisztizik és tökéletes a sminkje, na meg a haja és az outfitje.

Én inkább úgy fogalmaznék:

ami igaz, az szép.

Ha én ELFOGADOM magam, akkor lehetek IGAZÁN ÖNMAGAM, tehát hiteles, más szóval: igaz. Ha én szeretem magam, akkor SZÉPNEK IS LÁTOM MAGAM és többé nem kell, hogy mások mutassák ezt meg.

Itt bukott meg az eddigi összes hadjáratom. Lehullottak a pajzsaim és a kardokat is eldobhattam, nem volt többé rá szükségem. Rájöttem, hogy mindazok, akiket megvédtem, a saját belső bizonytalanságomat tartották elém tükörként. Önmagam felvállalására nem voltam képes. Úgy bújtam meg az iskolapadban a megfelelési kényszeremben, mint, ahogy azok a tinédzserek a szekálóik bántásai előtt. Azzal a különbséggel, hogy mindeddig én bántottam magam.

Az öntudat szép. De eddig elrejtettem egy olyan helyre, amiről én is megfeledkeztem, hogy hol is keressem. Ez a mondat emlékeztetett. Derengeni kezdett, merre induljak, hogy megtaláljam.

Őszintén szeretném, ha szeretnétek. Nem engem. Önmagatokat.

Értsd meg, hogy mennyit érsz. Értsd meg, hogy a világ sokszínűsége számodra is tartogat egy helyet, ahol elférsz, anélkül, hogy kuporognod kellene. Értsd meg, hogy a benned zajló háború körülötted is megjelenik. És ha mindezt megérted, elindulhatsz végre az úton önmagad felé.

Kocsis Nóra

(kezdőkép: pexels)