Hajnali párbeszéd – avagy a végtelen boldogság érzése

Hajnalban ébredek. A kispárna, amit most helyetted ölelek, még mindig őrzi az illatod. Hűvös levegő áramlik be a szobaablakon. Az úton elhaladó kocsikat hallgatom a verébcsiripelés és a vadgalambok mellé.

Visszacsukom a szemem és a birtokra képzelem magam. A teraszra. A kertbe. A végtelen zöldbe, ahol csak a madarakat és a szelet hallhatjuk. Olykor fácánkakas rikkant fel harsányan, hogy megtörje az idillt. Te is ott vagy. Velem. A reggeli ragyogó nap boldogan ébred, hogy ott találja az alvástól és a hajnali szeretkezéstől még forró testemet a padon, ahogyan hol rajtad, hol a kert virágain pihen meg álmos tekintetem, mielőtt az erős fény elől becsukom a szemem.

Legutóbb még haranglábak tarka pompája bókolt a bennem gyönyörködő mosolyod mellé, de mára gólyaorrok emelik magasba kék fejüket kíváncsian, hogy tanúi lehessenek kibontakozó szerelmünknek. Gyűszűvirág ágaskodik karcsún a magasba, hogy láthasson, és levendula készülődik buzgón a virágzásra, hogy illatával fokozatosan elárassza nekünk a kertet, ahogyan szívünket a boldogító érzések.

– Szeretsz? – kérdezed.

– Igen – válaszolom lehunyt szemmel a napon sütkérezve és békésen az énekesmadarak koncertjét hallgatva.

– Mennyire? 

– Nagyon – felelem egyszerűen. – És te szeretsz?   – kérdezek vissza.

– Igen. 

– Mennyire?

– Annyira, hogy azt szavakkal el sem tudom mondani – vallod be.

 #visszafogottvenusz

(kezdőkép: pixabay)

3 thoughts on “Hajnali párbeszéd – avagy a végtelen boldogság érzése

  1. Kedves Carrie szerkesztői!

    Nagyon örülök, és köszönöm, hogy megjelenésre érdemesnek találtátok az írásomat!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük