Szombat délelőtt van. A kis verandánkra éppen odasüt a szűrt, tavaszi napfény. Odabent fő az ebéd és megengedek magamnak pár perc pihenőt.

A férjem is itt van valahol és végzi a ház körüli teendőket. Odafordítom a kinti széket a napfénnyel szembe és csak ülök. Magamba szívom a nap erejét és eszembe jut, hogy milyen szép az élet. Nem érzek haragot vagy megbánást semmi miatt.  Nem haragszom senkire, nem vagyok irigy mások boldogságára. Egyszerűen csak ülök és élvezem a munkánk gyümölcsét. A házat, amiről pár éve még csak álmodni sem mertem volna.

Élvezem a lelki békémet, ami átjárja a testem. És csak két dolgot érzek:

hálát és boldogságot.

Boldogságot, mert elértük közösen mindezt és hálát mindenért, amink van.

Hálás vagyok:

• az exeimnek, mert megmutatták, hogy hogyan kell rosszul csinálni egy kapcsolatot
• a sorsnak, hogy a férjemet az utamba sodorta,
• a munkahelyeknek, amik próbára tették a kapcsolatunkat,
• az átdolgozott éjszakáknak,
• a rossz főnököknek,
• az irigy munkatársaknak,
• az átstresszelt éjszakáknak,
• és mindenkinek, aki valaha bántott bármilyen formában.

Hogy miért vagyok hálás ezekért?

Mert ezek nélkül a dolgok nélkül nem lehetnék az, aki most vagyok. Nem tepertem volna egy másik munkáért, nem akartam volna változni, nem váltam volna elfogadóbbá másokkal szemben. Nem értékelném annyira a férjemmel együtt töltött perceket és azt, hogy szeretem a munkámat.

És nem utolsó sorban büszke vagyok magamra, mert mertem lépni. Nem ragadtam meg egy helyen, nem törődtem bele a rosszba, nem próbáltam meg beilleszkedni oda, ahova szemmel láthatóan nem voltam való. Léptem még akkor is, amikor nem tudtam, hogy merre kellene mennem.

És így most elértem oda, ahova akartam. Nem akarom azt, ami másoknak van. Azt akarom, ami nekünk van, közösen. Egy boldog és kiegyensúlyozott élet, ami remélem még jó sokáig megmarad.

Eger Angi

(kezdőkép: pexels)