Hármas elágazás: döntést hozni, ahol a saját boldogságod a tét

A nő ott áll az elágazások hármas keresztjében. Zavar a köbön, káosz minden emeleten, forgószél hagyta romok közt állva segítségért kiált, de nincs. Három opció létezik, mindegyik helyes lehet a maga kiforgatott igazságában és mindegyik fáj.

Valahogy nem pontosan ezt akarta, amikor imába foglalta esténként a Jóistenhez címzett kéréseit. Nem így képzelte a vágyott izgalmat, a keresett személyt és a szürke életét megszínesítő perceket, talán egyértelműbben kellett volna megfogalmaznia a dolgokat. Talán… de

most döntést kell hoznia, mert a saját boldogsága a tét, és nem lehet önmaga ellensége.

Az elmúlt évek robotszerű monotonitásába, mint derült égből a cikkázó száraz villám, belecsapott valami nagyszerű, szikrázó, ám elveinek ellentmondó érzéstömeg, amely egyszerre felemelő és szívfacsaró. Igazi szappanopera lett a mindennapok eseménytelensége, ami a valóságban csak a képernyőn bámulva idilli, belecsöppenve, címszerepben tetszelegve nem egy leányregény. Ez a történet nonstop és lelkileg igencsak kimerítő, mert nehéz az elérhetetlent, a tilost szeretni. Titkos és súlyos teher, fizikailag karnyújtásnyira, de nem léphetik át a közeli ismeretség megengedte határokat.

Komoly erőfeszítések árán még egy kis ideig leplezhető, de fogytán az energia, lépni kell. Muszáj.

A nő az egyirányú út végéhez ért, melyen eddig egyedül, magányosan haladt, régóta nem találkozott senkivel, a kiüresedett házak közt tompán visszhangzottak léptei. Megállt, hátranézett, de csak a füstölgő romok látványa csípte szemét, amelyet a becsapódás okozott. Tanácstalanul méregette a három elágazást, amelyben folytatódott az utca.

Hogyan tovább, melyik irányt válassza?

Ha egyenesen halad, semmi sem változik. Biztosan tudja, az egy zsákutca, sehova se jut az utolsó házhoz érve. Évekig maradhatna ebben a most még rózsaillatú ködben, amely egyre inkább magába szippantja, ám eközben könyörtelenül elszáll az idő. Szerelmes bódultságában megrekedve elsiklik felette minden, amit még szeretne, ami még lenni szeretne. Aztán a boldog hetek és hónapok után azon kapja magát, hogy a korábban szívébe életet lehelő apró örömök, lopott szavak és percek a stagnálás fakító bűvkörébe kerülnek, ő pedig már nem kezdheti újra. Késő lesz.

Ha balra indul… ha igent mond szíve sugallatának, talán beteljesülhet minden kimondott és ki nem mondott vágya. Vele, akit megszeretett és viszont szeretve érzi magát általa, csak épp egy teljes élet tartja távol őket egymástól. Ha a férfi ennek ellenére mégis képes volna hátrahagyni a jelenét, maradásuk akkor sem lehetne ott, ahol vannak. Tovább kellene lépni, új alapot kiépíteni messze, újrakezdeni mindent, eltépni minden köteléket. És talán nem is tudná meghozni ezt a szükséges áldozatot kettejükért, túl sok mindent kellene eldobnia magától, amelyet most a magáénak tudhat.

Csodálatos volna, ha megtehetnék… de nem, hiszen a férfi kialakította vissza nem vonható életét, amelyben maradnia kell, és nem mocskolhatják be. A sors nem először játssza el a merész porondmester szerepét, amikor szinte versenyt űz a nem megfelelő helyzetek kialakításában. Ez is egy ilyen, de ezt ennyiben is kell hagynia,

vissza kell utasítania, akkor is, ha összetörik, ha mindketten összetörnek.

És mi történhet, ha jobbra indul? Merre vezet az az ódon macskaköves út, amely pár lépésnyi emelkedő után elkanyarodik, bele a nyugovóra készülő Nap sugaraiba? Töprengése közben egy alak bukkant fel a domb tetején, mögötte a szikrázó napsütés, csak integető sziluettjét látja, de ismerős a mozdulat, valaki a múltjából. Kíváncsivá tette, csalogatóvá, szinte megdelejezte titokzatossága. Ha ezt az elágazást választja, megmentheti önmagát, a becsületét, hátrahagyhatja a hiába-szeretett férfit, az általa kínált kielégítetlen létet és saját megfeneklett jelenét. Ha ezt választja, nem lesz többé hazugságok és csalatkozások hálójában fuldokló, önmagával harcoló statiszta.

Nem kell sem önmaga, sem mások előtt szégyenkeznie forrongó érzései miatt, melyek a növekvő távolság nyomán reményei szerint úgyis lecsitulnak. Ha erre indul, talán a régi ismerős útitársa lehet egy darabon, és nem lesz magányos a felfedezés. Semmi sem garanciális, de ettől az esélytől nem foszthatja meg magát, ahhoz már nincs elég ideje, hogy várja a következő lehetőséget.

A nő még mindig ott áll az elágazások hármas keresztjében, fejét hol jobbra, hol balra fordítja, majd hangos sóhaj kíséretében, könnyes szemmel, megrepedt szívvel araszolni kezd a lenyugvó Nap aranyglóriája felé…

Theo Tholdy

(kezdőkép: Pixabay)

 

One thought on “Hármas elágazás: döntést hozni, ahol a saját boldogságod a tét

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük