Hogyan lett kínos helyzetemből egy véletlen találkozás?

Már rég nem ültem a pályaudvaron. Nem vártam a hajnali ködben már egy vonatra sem. S talán, amikor az utazót megfosztják az utazás tényétől, akkor jön rá arra, hogy egyik nap még természetes dolog jegyet venni egy másik országba, a másik nap már csak a remény marad.

Remény, hogy talán félúton egyszer találkozunk. Mert vannak emberek akik nem a megfelelő időben lépnek be az életünkbe és én azt hittem te is közéjük tartozol …

Hallod Alíz, szedd már össze magad, mert éhen halok, ne menjünk már be úgy pizzát enni, hogy ki van sírva a szemed. -mondta a legjobb barátnőm és közben szorosan magához húzott.

-De nekem nem kell pizza. -mondtam a könnyeimet törölgetve, arra gondolván, hogy a saját sebeim nyalogatásán kívül semmit nem akarok csinálni.

Mindeközben már bent is voltunk a város legmenőbb olasz éttermében. Gyorsan helyet kerestem magunknak, hogy ne okozzunk nagyobb feltűnést. Csak ma ne. Legalább egy nap maradhassak antiszociális.

– Sziasztok, hozhatok valamit inni?– Kérdezte a pincér srác és picit feljebb húzta a szemöldökét, de azért biztatóan rám mosolygott. Ettől persze úgy éreztem magam, mint egy hat éves kislány.

Két kólát kérünk szépen– felelte a barátnőm. – És ha nem gond, ennivalót is rendelnénk. Alíz, tudod már mit szeretnél enni?

Szokásos – válaszoltam, mintha törzsvendég lennék, pedig nem voltam az. De a barátnőm értette.

Szokásos? – Kérdezte a pincér srác, majd ismét rám mosolygott.

Kezdtem igazán hülyén érezni magam. Biztosan már azon röhög magában, hogy a menő vöröske mit keres egy kisírt szemű, buta szőke nő mellett.

-Két sonkás-kukoricás pizzát kérek szépen és hat darab mini pizzát is, ezeket itt sorban – mutatott az étlapra a barátnőm.

Hangos nevetésbe kezdtem. A barátnőm kissé meredek alakítása után már kevésbé éreztem feszélyezve magam.

– Tudod, a családnak lesz – magyarázkodott gyorsan…

-Persze. – mondta a srác és kérdőn pillantott rám. Most vajon kiért aggódik jobban? Futott át az agyamon.

Mindeközben a barátnőm a külvilágot figyelembe se véve hosszasan ecsetelte azt, hogy mi-miért alakult így az életünkben, szerintem észre sem vette, hogy meghozták a kólánkat és az innivalómmal együtt egy csomag papírzsepit is odacsúsztatott nekem a srác.

A vacsora végeztével már nem tudtam minden részletét figyelemmel kísérni barátnőm gondolatmenetéből és a körülöttünk lévő hangzavart is kizártam, hirtelen mintha ott sem lettem volna. Nem tudom mikor végeztünk a vacsoránkkal és azt sem tudom, hogy kifelé menet miért álltam meg és néztem vissza.  Csak annyit éreztem, hogy melegség jár át. Az üvegajtón túl, a pincér srác tekintetével találtam szemben magam. Halvány mosoly jelent meg a szám szélén.

Egy héttel később ismerősnek jelölt. Elfogadtam.

 Nem hiszek a véletlenekben. Sem a véletlen egybeesésekben.

Tudom mi zajlik a világban és azt is látom, hogyan kúszik be a káosz az emberek bőre alá.

Reménykedem.

Mert talán félúton egyszer találkozunk. Mert vannak emberek, akik nem a megfelelő időben lépnek be az életünkbe, és én azt hittem te is közéjük tartozol …

Tévedtem.

Sosem tudhatjuk mitől mentjük meg a másik embert egyetlen gesztussal. Egy mosollyal, egy kedves pillantással vagy egy jó szóval.

Mert lehet, hogy az egekbe emelkednek az árak és munkahelyek szűnnek meg.

De a jóság mindig ingyenes marad.

H.A.

(kezdőkép: unsplash)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük