Karanténban nyíló világ, avagy életem leghosszabb hete férjem halála óta

2020.04.02. Ólomlábakon kullog az idő, mintha az ébredésre várna. Az egész emberiség ébredésére. Életem leghosszabb hete ez.

Távolodik a világ, mert valahogy engem nem érint, ami kint zajlik. A saját ébredésemre figyelek. Külső nyomás, belső motiváció, zavaró körülmények, egy sosem látott világ. De ki vagyok én? Mi dolgom itt?

Alig túlzás azt mondani, hogy mindenki karanténban ül. Pörgetem a hírfolyamot, és naponta 4 helyen jön szembe, hogy

„Mi volt a napod legszívmelengetőbb pillanata?”

Be kell vallanom, rettenetesen unom, de még tartja bennem valami a lelkesedést. Amikor szembejön egy ilyen poszt, a komment ablakba kattintok, megnyitom az aznap készült fényképeimet, és kiválasztom a kedvencemet. Mellé teszek egy címszerűséget, és megnyomom az entert.

Szerintem jövő héten már ezt sem fogom csinálni. Egyre kevesebb időt töltök az online világ rég megszokott tereiben. Változom, és ezt imádom. Rám fért. Végre nincs senki, aki megmondja, mit hogyan kéne gondolnom. Elképesztő mennyire befolyásolható vagyok. Voltam?

Egy éve ilyenkor Gergő már nagyon nem volt jól. Persze minden zsigerünkkel úgy képzeltük, ez csak valami átmenti tanító időszak az életünkben, és majd együtt öregszünk meg kertészkedve, unokákat dédelgetve, ahogy az a nagy könyvben meg van írva.

Aztán a dolgok 10 nap híján egy éve valahogy állandóvá váltak. Többé nem volt kérdés, hogy nem öregszünk meg együtt. Gergő meghalt. A nagykönyv elégett, és én azt hittem, hogy megrázom magam, és megyek tovább, mert kell… mert minek hisztizni a megváltoztathatatlan felett?

Mi az a gyász? Mi az a veszteség? Mi ez az egész?

Egy összedőlt világ romjai felett belevágtam a fejszémet életem maradékának kimaxolásába.

Pár hete még azt hittem, hogy lassacskán elkezdek átlagemberhez illő hétköznapokat élni. Még mindig jurta, de legalább iskolás és bölcsis gyerekek, én pedig talán fegyelmezett vállalkozóvá válok és benő a fejem lágya. Számlák, határidők, korlátok, igazi felnőtt világ, illúziók nélkül. Talán akkor majd látni fogom, hogy jó vagyok. Hogy hasznos vagyok, hogy van bármi értelme fura gondolataimnak ebben a még furább világban.

Míg ezeket a sorokat írom, a háttérben Dvorzak Új világ szimfóniája szól, és azt hiszem, benne ülünk a közepében. Na nem Amerika felfedezésének, meg az indiánok lerohanásának…

Az idő kerekénél kreatívabb és sokoldalúbb alkotó nincs. Persze voltak már járványok régen is, de nem ilyen. Erre nincs vakcina, erre nincs még kész megoldása az emberiségnek. Mindenki ül otthon, és saját élete megoldásait keresi. Szintén kész válaszok nélkül. Ha tetszik, ha nem, vége a monoton hétköznapoknak. Álmodozhatunk a megszokott útvonalakról, a bejáratott rutinokról, de valójában időpazarlás.

Hatalmas áldás van rajtam, hogy nekem még nem volt új életem.

Semmi szokás, semmi kész. Csak mindennapok, és mocsárban vergődés.

Persze a világ, amikor rám nézett, nem ezt látta. Látott egy nőt, akiről kinek ilyen, kinek olyan véleménye volt. Gondolatai, miben lusta, miben erős, miben kihívó vagy miben türelmetlen. Aztán azonnal visszahőköltek, hogy miképpen is minősíthetnének ők valakit, aki 4 gyerek mellett maradt özvegy, éljen most, vagy a múltban bármilyen életet is.

Az a helyzet, hogy az ítélet legélesebb kardja mindig önmagunk felé fordul, és le is csap. Honnan tudom? Tapasztalatból. Rengeteg fájdalmas tapasztalatból. Nem jött velem szembe ítélet nyíltan, vagy másodkézből, amit ne róttam volna fel magamban, most, vagy életem bármely szakaszában. Nincs olyan mulasztásom, ami miatt ne szapultam volna magam ahányszor a képembe csapódott. A helyzet az, hogy nem segített.

Kialakult egy élet, amiben jóízűen csak a helyi kávézó hot-dogját tudtam megenni, és a kávé is csak ott volt az igazi. Itthon a gyerekek ellátó személyzete voltam, ott meg a nő, aki világot lát, és akit lát a világ, és meg is ítél. Olyan kontrasztot teremtettem, hogy tudjam, aki a világi létemet kritizálja, semmit nem lát belőlem. Csak a gondosan összerakott szerepet, amit arra a színpadra tartogattam.

A függöny lement, épp úgy, ahogy egy évvel ezelőtt felhúzta a veszteség felfoghatatlansága.

A színdarab véget ért. Itthon vagyok, 3 hete a gyerekekkel. Nem is vágyom el. Kezd létrejönni az a csend a fejemben, ami esélyt ad arra, hogy találkozzak magammal, és megismerjem azt a nőt, akivel együtt fogok élni, amíg élek.

Te tudod, mit is gondolsz a világról? Te tudod, mit gondolsz a vírusról? Te tudod, mik az álmaid?

Te tudod, milyen zenét hallgatsz, ha senki nem szól bele? Mikor hallgatod?

Mit eszel? Mik a gyökerek, amik valahogy valódivá teszik egyedi életed élményeit?

Közben harmadika lett. Szól a zene. Ropog a tűz, sül a kenyér, és készül a holnapi ebédem. A héten már 4. alkalommal készül ebéd úgy, hogy figyelembe veszem, mit is ennék én. Szecsuáni padlizsánt készítek kemencében. Még langyos lesz a holnapi ebédre, mert a kis öntöttvasedény és a körötte lévő téglák megtartják az aromákat, és a hőmérsékletet. Nem tart tovább negyed óránál összerakni, de olyan színtiszta magamra szánt idő, ami össze nem hasonlítható eddigi áléletem énidő-imitációival.

A világ bezárult, vagyis kizártuk a világot, hogy a vírus ne ártson. Össze lettünk zárva magunkkal, és legszűkebb környezetünkkel. Valahogy kezdek megnyílni önmagam számára.

Kezdem hallani a vágyaimat, és tisztán látni mi az, aminek nincs helye az életemben.

Nem akarom elkiabálni, mert hajlamos vagyok rá. De az biztos, hogy az élet ekkora lehetőséget több emberöltő óta nem adott.

A pofon nem kicsi, de a biztonság még mindig adott.

Van mit enni, van víz, a szeretteim jól vannak, és bár pár és társ nélkül csinálom végig ezt a megpróbáltatást,

remélem az efölött érzett hiányom is lassan beleolvad abba a felismerésbe,

hogy itt és most ez a teljesség.

Megtapasztalni, hogy belső világom végtelen és színes, és nincs semmi, amit elmulasztanék mindaddig, amíg magamra és az enyéimre tiszta, nyitott szívű figyelmet szentelek, valódi ajándék. Nincs egy perc unalom, és még a házi feladatok nyomása sem tud olyan fenyegető lenni, hogy ne mondjam azt a gyerekemnek, hogy fontosabb, hogy most pihenj, mint valamilyen határidő.

Bízom benne, hogy egy világ figyelme fordul most önmaga felé, és megmutatja környezetének, hogy ki ő, mi boldogítja, mi zavarja, mi esik jól neki, mi fáj, és miben jó örömtelien.

És amikor a most létrejött közösségek minden tagja önmagára ébred, egy tökéletesen összeillő képpé és világgá formálódik az otthoni bezártságban,

a szabadság megélhetőbb lesz, mint valaha.

Rossel Szilda

(kezdőkép: unsplash)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük