Nem aznap volt a születésnapom. Mégis túlszárnyalta bármelyik szülinapomat ez a nap.

Fura érzés volt ennyi hét után a home office-ból újra bemenni az irodába. Kicsit vegyes érzelmekkel mentem, de azért már vágytam más társaságára is, mint a macskám. Akit ugyan nagyon szeretek és dorombol is, amikor beszélek hozzá, de beszélgetni mégsem tudunk.

Meg bevallom, egy jó kávéra is vágytam a pénzügyes csajokkal. Ilyenkor mindig kitárgyaljuk az aktuális élethelyzetünket, akik még párkeresők, mint én, azokkal az így-úgy sikerült randikról, Tinder-felhozatalról is beszámolunk egymásnak. De ezek most kimaradtak.

Már hétfő reggel, amikor beértem, hívatott a főnököm. Egy percre megállt bennem az ütő, mert nem emlékeztem, hogy valamit elfelejtettem volna leadni vagy ilyesmi.

De szerencsére nem kirúgni akart, hanem megkérdezte, hogy átmenetileg, amíg betegállományban van egy kolléganő, átmennék-e egy másik osztályra.

Nem nagyon tetszett, de mivel a csajokkal való kávézást is megtarthattam, belementem.

A könyvelési osztályt annyira nem ismertem, de tudtam, ott több férfi dolgozik, mint nálunk. És ahogy átértem, megláttam őt. Ő pedig egyenesen szembenézett velem és csak mosolygott.

Szerencsére nem tudom, milyen, amikor valakibe belecsap a villám, de valami ilyesmi lehet…

Köpni-nyelni nem tudtam, hirtelen a bemutatkozásnál is csak makogtam valamit (remélem a nevemet).

Gellért. Mindig bejött ez a név.

És mit ad Isten, egymás melletti asztalnál dolgozunk most pár hétig! Közben azért megtudakoltam, hogy nem nős, most éppen barátnője sincs és rendes pasinak tartják a többiek.

Az első naptól nagyon jól megtaláltuk a közös hangot, együtt ebédelünk (a kávé utána szigorúan a csajoké), és szikrázik a levegő.

Létezik, hogy életemben először szerencsém lesz?

És tényleg lehet ennyire egyszerű valami?

Előre pörgetném szívem szerint az idő kerekét, hogy meglássam, mi lesz belőle… De mivel ezt úgysem lehet, így élvezem minden pillanatát a munkaidőmnek.

Babi

(kezdőkép: Unsplash)