Léteznek útmutató találkozások?

Évek teltek el azóta, mióta megismertelek. Különleges kaland volt a miénk. Sosem adtuk át igazán magunkat egymásnak, azonban mégis mindketten úgy tekintünk utólag vissza, mint az egyik legszebb pár hónap, amit egy futó kapcsolat valaha adhat.

Őrült nevetések, feledhetetlen közös bulik, éjszakába nyúló beszélgetések és az állandó büszkeségünk harca. Talán pont ezért is lett idő előtt vége. Talán azért mert éretlenek voltunk még. Meglepően gyorsan túlléptem rajtad, azonban akármikor szóba került az exek témája egy csajos estén, valahogy mindig elkezdtem fantáziálni rólad, mi lett volna ha.

Sok randin vagyok túl mostanra, azonban egy konklúziót le tudtam vonni az összesből. Senki nem volt olyan bolondos és vette olyan gyermeki könnyedséggel az életet, mint te és ezt imádtam benned. Nehezen adtam magam neked és egyáltalán nem volt különleges az együttlétünk, de mégis a legjobb élményeim közé tartozik a személyed miatt.

A beszélgetéseink javarészt rólad szóltak. Sokat érdeklődtél irántam, azonban kettőnk közül mindig te voltál a fókuszban és rendszerint nem is figyeltél mit mesélek, csak hallgattad. Nem bánom, mert mindig mindenhol én voltam a mesélő, most az egyszer hallgató is lehettem és jó volt, így kívülről szemlélni magamat. Mindig rájöttem, hogy hiába nagy a szíved, sosem tudnád önmagad elé helyezni más boldogságát, de valakinek biztosan elég lesz ennyi is.

Eltelt azóta legalább 10 év és újra összefutottunk.

Lassan negyven leszel én pedig harminc. Te azóta is szingli vagy, kisebb nagyobb sikerekkel, én pedig évek óta harmonikus párkapcsolatban élek, bár az utóbbi hetekben hiányérzet tört rám. Talán a karantén, talán a másik megszokása és az évek múlása okozza ezt nálam.

Igyekszem kideríteni és rendbe hozni, de most jobban lefoglal, hogy találkoztunk.

Véletlen lenne, hogy pont most?

Útmutató a sorstól, hogy zökkenjek ki a komfortzónámból, vagy éppen vissza a helyemre? Találkozni hívtál újra és újra. Talán sosem vártam még életemben annyira ezeket a kimondatlan randikat, mint veled. Minden percben azt éreztem, hogy a spontán programjaink visszahozták a fiatal kori rajongásomat az iránt a pár hónap iránt, amit együtt töltöttünk korábban. Azt kéred most, engedjük el a büszkeségünket és ismerjük meg tényleg egymást.
Hiba volt, utólag belátom, mert ezt nem lehet tudatosan irányítani, hogy mit adsz magadból, de megtettem.

Megbántam? Igen is, és nem is.

Bánom, mert úgy érzem, átadtam magamból egy felnőtt, felelősségteljes, nyugodt énem és ez már nem elég vonzó neked. Közben pedig örülök is, mert végre őszinte voltam veled és semmi taktika, vagy játszma nem volt benne.

Miért nem tudtam akkor mégsem teljesen önmagam lenni az együtt töltött idő alatt? Talán azért, mert mindennap kiszámíthatatlan vagy és volt bennem tudat alatt egy állandó feszültség, hogy mi van, ha megint ez az utolsó találkozás?

Néha nehéz volt elengednem is magam és spontánnak lennem úgy, hogy tudtam, engem haza vár minden este valaki. Valaki, akibe beleszerettem a humora, a megbízhatósága és az érzés miatt, hogy a tenyérén hordoz. Mellette önmagam tudok lenni és különlegesnek érzem magam. Melletted ezt nem érzem, te mást hozol ki belőlem.
Ha veled vagyok, nem mindig tudok az a locsogós, nyitott, kelekótya és szerethető nő lenni, aki mindenki más mellett megvan bennem. Talán ez vonz, hogy melletted saját magamat is rejtélynek érzem és kizökkenek a belső komfortzónámból.

Amikor felvillant a telefonom és a nevedet láttam, újra éreztem a tinédzser kor pillangóit a gyomromban, amikor közös programot szerveztünk, olyan volt, mintha nem lenne holnap. Azt kedvelem benned, amit nagyon kevesen kapnak meg belőled. A lelked és a szíved. Sosem érdekelt az anyagi helyzeted és az egzisztenciád, amibe más lányok beleszeretnek. A mai napig nem tudnám megmondani, milyen autód van, pedig sokszor ültem benne, de mindig jobban lefoglalt, amit éppen meséltél és élvezni szerettem volna minden pillanatot. A törékenységedért, spontaneitásodért és a humorodért voltam mindig is oda. Tudtuk, hogy jó lenne ez mindkettőnknek, azonban megmagyarázhatatlan, de mégsem történt semmi, nem jött a szikra úgy igazából egyikünknél sem.

Egyik nap felhívtál és elmondtad, hogy megismertél valakit, akiben a nagy őt látod.  Azt mondogattad nincsenek véletlenek és azt, hogy újra találkoztunk a sors akarta így. A szívem őszintén örült nektek és úgy éreztem, ez sem véletlen, hogy újra tudok saját magammal foglalkozni és rájönni milyen irányt is vegyen a további életem, amit pár hónapig elhanyagoltam. Egy dolog viszont bánt, megint egyik napról a másikra szakadt meg, ami el sem kezdődött és a szívem nem tudott elköszönni tőled. A legrosszabb, hogy most nem volt beleszólásom.

Ha egy dolgot kívánhatnék egy nyár esti hullócsillagtól, az még egy nap lenne veled, amikor elszöknénk a világ elől. Ketten, úgy, hogy semmi ne számítson.

Márk, sosem leszel a szerelmem, de azt hiszem te vagy az az életemben, akiről azt mondják, egy távoli lelki társ és bízom benne, hogy ez a kapocs néha elkísér még a jövőben, mert érdekel, hogy vagy és merre jár az utad. Tiszta szívemből a legjobbakat kívánom addig is neked, mert szeretnélek boldognak látni.

Lilla

(kezdőkép: pexels)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük