Minden nap ugyanaz a rutin, mint a robotok. Felkelsz, lezuhanyzol, kis smink, némi tanakodás után kiválasztod a legalább három előre kikészített szett közül, amiben tündökölni fogsz.
De ez a reggel más… Érzed, amikor felébredsz, tovább állsz a zuhany alatt, ma kicsit több a szemfesték, ma randid lesz…
Három hete tart a mi kis játékunk. Minden reggel ugyanakkor, ugyanarra indulunk. Én szállok fel hamarabb a buszra, mire te megérkezel én már a megszokott helyemen vagyok, te pedig minden reggel gondosan leülsz velem szembe. Először csak a karod vettem észre. Elképedtem.
Aztán felnéztem, és kezdődött a játék.
Sokáig nem sokat láttam belőled, mert rajtunk volt a szingli lét egy újabb megnehezítője, a maszk. Az elmúlt hetekben már vagy százszor végig pásztáztam az egész karodat beborító gyönyörű tetoválásod. Miután ezt észrevetted, gondosan úgy fordítod felém, hogy minden napra jusson valami újabb részlet.
Játszunk, minden reggel.
Én mosolygom, te mosolyogsz. Azt mondják, nem látszik, dehogynem, jobban csillog a szem, a tiéd mindenképpen. Van valami könnyed pajkosság ezekben a percekben, nem szólunk semmit, nem érintjük meg egymást, a szemeink beszélgetnek, táncot járnak.
Két napja lázadni kezdtél, nincs rajtad a maszk. Már látom arcod minden milliméterét, és a sejtésem beigazolódott, elképesztő a mosolyod, ahogy a kora reggeli napfény megcsillan borostás arcodon. Tegnap, amikor megláttalak én is levettem, amit te kacér kacsintással nyugtáztál.
Ma úgy döntöttem emeljük a tétet. Miután már nincs mit felfedezni a karodon, miután már minden szemet megszámoltam a nyakláncodon, ma minden bátorságom összeszedve szállok fel a buszra és ülök le, tiniket megszégyenítő izgalommal várlak, majd kiugrik a szívem, de ma véget vetek ezeknek a titkos kis perceknek, ma…
Ma megszólítalak…
Ányecs
(kezdőkép: unsplash)
