Majdnem belehaltam a halogatásba

Kérem szépen a halogatásba bele lehet halni? Durva, de igen. Én legalábbis majdnem belehaltam. Igaz a halogatásnak azt a formáját választottam, ami rokonságban áll az énidő elutasításával, sőt már-már rokon az önbántalmazással.

Hogy lehetséges az, hogy egy felnőtt nő, aki magáról azt hiszi, hogy az önismeretnek már azon fokára jutott, hogy nem hagyja magát bántani, sőt önmaga nem bántja magát, mégis ide jut.

Történetem két évvel ezelőtt pont a névnapomon esett meg.

A családunk szép kerek egész. 46. életévemet tapostam épp és örültem a napnak,hiszen tudtam, hogy többen meglátogatnak, na nem azért, mert olyan névnapozós fajta vagyunk, hanem mert egyszerűen bejelentkeztek.

A férjem munka ügyben találkozott valakivel az otthonunkban, én egy alapítványi megbeszélésre hívtam el hozzánk a munkatársaimat és volt így kb. 9-10-en biztos itthon voltunk.

Déltől tartott a munka, és mint jó háziasszony sürögtem-forogtam, tettem a megszokott dolgomat, de valami nem volt kerek. Már reggelizni sem volt kedvem, mert úgy éreztem nincs étvágyam, de sebaj, pár deka ide vagy oda nálam nem számít, sőt lefelé mehet nyugodtan, még integetek is neki.

Anyósom is szólt, hogy még nem is ettem a töltött káposztából, amit főzött. Mondtam, hogy nem is szeretnék, mert nem kívánom, de addig nyaggatott, hogy egyek legalább egy gombócot, hogy bár magamban undorodtam tőle, csak megettem.

Közben vendégek is befutottak. Pl. az unokaöcsém, aki egy szuper kávézóból hozott látszólag nagyon finom süteményt és röstelltem, de amikor átadta és kibontottam, magamban azon gondolkodtam,hogy vajon ki van írva az arcomra a hányinger, amit egész konkrétan éreztem?

Ekkor már furán fájt a hasam is és meg is említettem a munkatársaimnak és a férjemnek, de ezzel egy időben azt is megkérdeztem, hogy kérnek-e kávét, süteményt felszolgálhatok-e? Mindezt mosolyogva, legalábbis mosolynak álcázott vicsorgással az arcomon.

Egyre többször vonultam titokban félre, egy eldugott szobácskában, hátha az egyedüllétben egy kicsit magamhoz térek. Próbáltam elnyújtózni az ágyon, vagy épp magzatpózba összehúzódni, hogy ne érezzem a fura görcsöt.

A férjem később említette, hogy vette a jeleket, hogy valami nincs rendjén, mert nem szoktam így viselkedni, de mivel a többi jel, hogy kiszolgálom a vendégeinket, próbálok mosolyogni, nem volt egyértelmű, így azt gondolta, hogy majd este valami igazán rossz hírt fogok közölni vele.

Mikor az alapítványi munkatársak elmentek, még mielőtt elköszönhettek volna, gyorsan mentegetőztem náluk, hogy bocs, de nekem most be kell mennem a fürdőszobába és hát bárki hallhatta, – amit tovább már nem tudtam rejtegetni -, hogy hangosan közelebbről ismeretségbe kerültem a fajansszal.

Ekkor is sűrűn elnézést kértem és mondtam, hogy nem tudom, mi van velem.

Férjem munkatársa viszont még itt volt és ekkor már nem tudtam a fájdalomtól elég kulturált lenni és megkértem, hogy menjen haza, mert szeretnék lepihenni.

Ez volt aznap az első bölcs döntésem.

Később a második, hogy végre átvettem fejben és a férjemmel is a tüneteket, hogy

akárhogy is nézem, szültem már öt gyerkőcöt,

de bizony ezzel a fájdalommal nem tudok mit kezdeni.

Plusz ráz a hideg. Négy No-spat kihánytam már, a hasam még mindig fáj, akkor két lehetőség van. Vagy teleettem magam mind az egy gombóc töltött káposztával és ez a vége, vagy pedig vakbélgyulladásom van.

Gondoltam és mondtam is férjemnek, hogy Isten uccse menjünk el az ügyeletre, röhögjenek egy jót az orvosok, hogy bezabáltam a töltött káposztával. Úgy se hiszik el – tekintettel a megjelenésemre -, hogy egész nap egy gombócot ettem abból a fránya töltött káposztából.

Ügyelet – hasi nyomásos teszt pozitív. Nem is kérdeztek mást, csak hogy mentő vigyen, vagy a férjem.

Este 10-re be is értünk a kórházba, ahol sopánkodtak, hogy milyen nehéz most összeszedni az orvosokat.

Éjfélkor meg is műtöttek, az utolsó előtti pillanatban.

Arra gondoltam, miközben toltak be a műtőbe, hogy itt biztos a szuperbacilusok fognak végezni velem.

Így záródott a névnapom.

Reggel egy infúziós állvány látványára ébredtem és arra a gondolatra,

hogy hogy történhetett ez meg velem,

aki arra tanítok másokat, hogy figyeljenek magukra.

Adjanak maguknak énidőt. Ismerjék fel a szükségleteiket.

Milyen belső parancs írta felül azt, hogy több ember előtt úgy tegyek, mintha jól lennék?

Miért akartam ott és akkor megfelelni másoknak? 

Minek kell ahhoz történni, hogy többet ilyen ne forduljon elő?

Milyen mintát adok a gyerekeimnek, ha még én se vagyok képes úgy jelezni, hogy komolyan is vegyék?

Egyáltalán miért eszem meg valamit, amit nem szeretnék??!

Jeckel Eszter

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük