Elvesztettem… és nem tudom miért… Mi volt a baj? Kivel volt baj? Én nem voltam elég? Vagy vele van a baj?
Milliónyi kérdés kavarog a fejemben, de egyikre sem találom a helyes választ. És kapni sem kapok, sehonnan, senkitől.
Eltűnt, mintha csak egy lidérc lenne mára a múltból, aki folyton kísért, de még sincs már itt…
A szívem azt akarja, hogy jelenjen meg teljes valójában, az eszem viszont azt súgja:
fuss, menekülj.
Emészt… Teljesen felemészt. Válaszokat szeretnék, ugyanakkor az őszinte valóságtól mégis rettegek. A szívem darabjaira porladt, ember legyen a talpán, aki ezt valaha összeragasztja.
Ugyanakkor azt sem tudnám már elviselni, ha kiderülne, soha nem is szeretett igazán.
Pedig a legtöbb jelenlegi jel erre mutat. Hiszen hogy toloncolhatjuk ki az életünkből egyik pillanatról a másikra azt, akit állítólag valaha szerettünk? Akivel terveket szőttünk, akivel jövőt álmodtunk… A szakítás pillanatai előtt néhány órával még a következő időszakot terveztük, aztán derült égből villámcsapásként magamra maradtam. Én, a problémáim és a bánatom.
Folyton tűnődök, hogy ő hiányzik ennyire, vagy szimplán csak valaki, aki eltünteti a magány fogalmát az életemből. Senki, még én magam sem értem miért, de a helyes válasz sajnos mindig ő. De majd elmúlik, hisz nem tudok mást tenni, mint várni arra, hogy múljon.
Egyelőre azt érzem, hogy nem tudom elengedni, valami a sejtjeim szintjén hozzá köt még. Bárcsak tudnám, hogy miért. Olyanok ezek, mint valami láthatatlan fonalak. Vagy inkább erős kötelek?
Volt időszak, amikor elhittem, hogy talán tényleg szeret. Féltem elhinni, hisz világ életemben úgy éltem, hogy azt hittem, senki sem szeret engem igazán, mindig bántottak és csalódtam.
De aztán jött ő,
a semmiből, fenekestül felkavart mindent, majd idejekorán már bántott is. A kapcsolatunk harmadik napján belém döfte a legcsúnyább, legnagyobb sebet ejtő kését, amit lehetett. Ezzel elvágott bennem valamit, amit talán hosszú évek kemény munkájával lehetett volna csak visszaépíteni.
Aztán rövidesen bizonyítani próbált. Életemben először az ő szájából hallhattam azt a szót, hogy „Szeretlek”. Talán ezért is égett ennyire belém és ezért is kapaszkodom máig ennyire.
Álmodhatunk a tökéletesről, de a tökéletes nem létezik. Ő nagyon távol áll az én álombéli tökéletesemtől, de valahogy nekem mégis az lett. Szív szintjén legalábbis.
Megpróbálta, sőt, talán rövid időre el is hitette velem, hogy szeret, aztán gyorsan újra és újra kifalcolt az életemből. Mintha maga sem akarta volna soha, hogy valóban elhiggyem, hogy szeret és megnyugodhassak. De amint elkezdtem elengedni, újra megjelent.
Csúf kis játék volt ez… mégis beleszerettem.
Minden vitánkba belehalt egy kicsit a lelkem, de a szívem folyton csak őt akarta. De szeretett egyáltalán valaha is? Ha igen, most miért vagyok ennyire egyedül? A semmi maradt nekem. Lezáratlan közös élet, megválaszolatlan kérdések, meg nem kapott csókok, ölelések, válaszok.
Egyik pillanatról a másikra tűnt el.
Akarva akaratlanul magamban keresem a hibát. Mit rontottam el? Talán a legjobban azt, hogy a harmadik napon nem sétáltam el örökre. Hisz aki egyszer megbánt, az megteszi újra.
Ha egy dolgot, ezt biztosan megtanultam mostanra. De az az átkozott szív és az ész nem tud közös hullámhosszra kerülni. Bízunk, remélünk életünk végéig, ez mozgat mindent. Elhittem, hogy ő más lesz, mint a többi, sőt, hiszem a mai napig, hogy más volt. Az élet és az idő majd eldönti, hogy milyen értelemben volt más.
Ha a sors, aki számomra már sokszorosan bizonyította, hogy nagy rendező, valaha még az utamba ejti, talán még jobban összetörök, talán hozzászólni sem merek, talán kiabálni fogok, még nem tudom. Várom és rettegem is azt a pillanatot.
De tényleg elmúlhat valaha egy olyan szerelem, amin senki és semmi nem fogott eddig ki? Lehet úgy szeretni, hogy viszonzást nem találsz?
Lehet vágyni egy sosem volt valóságot?
Eszti
(kezdőkép: Pexels)
