Volt idő, mikor úgy táncoltam, ahogy mások fütyültek.

Mikor egy nap alatt bezsebelhettem volna tíz Oscar-díjat, miután végigjátszottam az összes szerepemet. Nem egyszer feküdtem le úgy, hogy a teljes kiégés szélén álltam, és másnap főnixmadárként mégis feltámadtam. De feltámadásom nem volt igazi: mindig egyre kevesebb és kevesebb lettem, mígnem egy nap a csoda nem jött el, a madár nem kelt életre.

Ahogy sokan mások, én is az elvárások rendszerébe születtem. A gyermek óhatatlanul is igyekszik megfelelni a szüleinek, szeretet és biztonságot remélve. Később már olyan tétek forognak kockán, mint a jutalom és a büntetés.

Hamar megtanulunk bólogatni és
szabályokat követni, játszmázni.

Akit nem tanítanak meg arra, hogyan legyen önmaga vagy nem kap észbe az első pofonnál, az felnőttként mások bábjátéka lesz. Aki nem növeszt tartást, nem dédelgeti puha, piros párnán önbecsülésének tiaráját, az mások egokoronáját fogja izzadtságával és könnyeivel suvickolni.

Sokadik feltámadáson és egyúttal lélekdarab vesztésen voltam túl. Úgy ültem a padon ügyetlenül összerakva, mint egy ezerszer is összetört, de összeforrasztott Tiffany lámpa.

Az járt a fejemben: ki vagyok én?

Egyre csak pörgettem elmémben jelmezeimet, de nem jöttem rá ki vagyok én, mikor éppen nem állok a színpadon. És ekkor arra ébredtem rá: nincs is életem a színpadon kívül. Még nem is éltem igazán. Csak mások életet vagy azt, amit rám szabtak. Na, és megérte? Boldog vagyok?

NEM. Úgy csapódtak be a boldogtalan vagyok szavak az elmémbe és a szívembe, ahogy Nagaszakira és Hirosimára az atombomba. Kegyetlenül megtépázott az érzelmi vihar, és úgy éreztem, gyökerestül tépi ki a szívemet a mellkasomból. Egyre csak zokogtam a fájó felismerés súlya alatt, és mert úgy éreztem, elpazaroltam egy fél életét. És miért? A semmiért. Olyan embereknek próbáltam mindvégig megfelelni, akik mérőpohárral mérték ki szeretetüket, akik jutalomfalatként vetették elém valósnak vélt ajándékaikat. Hiszen az nem igazi boldogság, szeretet, biztonság és elismerés, amit félelemmel, behódolással, meghasonulással, hazugsággal váltanak meg.

Fizettem, de semmit sem kaptam cserébe.

Ezek az emberek a kifinomult kis érzékelőikkel látták, észlelték: ez egy remek áldozati bárány. Szolgalélek. Valóban, egy szeretetre, szerelemre, elismerésre éhes léleknek bizony nem kell sok. A kisujjukat adták és úgy kapaszkodtam bele, mintha Isten lába lenne. Elhitették, hogy ez egy kegy, megtiszteltetés és kaphatok többet is, ha igyekszem. De nincs az az igyekezet, ami meghatná az önző embert, aki igazából nem is akar adni, csak kapni.

Mégis hittem benne, megtettem, amit kértek, de mikor eljött a megvilágosodásom napja rájöttem: teljesen kiürültem. Nem maradt belőlem semmi, mivel lelkem kincseit szétosztogattam. Igaz, néhányan nem is kértek belőle, én hittem azt, hogy ez lehet a kulcs mások szívéhez. Üres volt a kincsesládikóm is, amibe az állítólagos ajándékok kerültek, ugyanis igazából: semmit sem adtak.

Eladtam a lelkemet sok kis ördögnek, de cserébe csak múló örömöket, elillant boldogságfoszlányokat és soha be nem váltott ígéreteket kaptam.

Eltéptem hát a szerződéseimet és visszaköveteltem az ezer darabra szaggatott lelkem darabjait. Sokaknak nem tetszett ez a fordulat.

Nem volt ínyükre a nem és a kérem szavak.

Mikor igényeket támasztottam, egy részük sarkon fordult. Mikor nem jelentem meg az előadáson a szokásos jelmezemben: még többen fordultak el tőlem. Voltak, akik fenyegetőztek és tovább ígérgettek: tőlük én pártoltam el.

Kevesen maradtak, akik hajlandóak voltak elfogadni. Engem és az új hajnalt, ami kapcsolatainkra virradt. De az a maroknyi ember, aki maradt, bennük biztos lehetek: szeretnek. Tisztelnek. Megbecsülnek.
Anélkül, hogy ezért bármit kellene tennem. Nem kell görcsösen a kedvükben járnom, nem kell igent mondanom olyankor, amikor inkább nemet válaszolnék.

Nem várják, hogy más legyek
és minden kérésüknek eleget tegyek.

Ők voltak azok, akik állva tapsoltak és őszintén gratuláltak, mikor minden szerepemet lehámoztam az igazi önmagamról és megszülettem. Újra.

Újjászületésem napján megfogadtam:

többé nem akarok mások elvárásainak megfelelni.
Csak magamnak.

Én pedig elvárom magamtól: szeressem, becsüljem és tiszteljem magamat annyira, hogy az én testi és lelki jólétem legyen az első. Ha nem így van, akkor megint kiürül a lelkem ékszeresdoboza, és nem adhatok belőle kincset azoknak, akik valóban megérdemlik.

Wadolowski-Balogh Orsolya

(kezdőkép: Pexels)