Másodhegedűsnek lenni

A Tinderen ismertem meg Attilát. Az adatlapján csak egy fotó, az életkora és a magassága szerepelt.

Tudom, hogy külsőség, de ez utóbbi nekem fontos. Legyen magas és sudár az én hercegem.

Elkezdtünk beszélgetni. Nagyon kedves volt, pár óra után azt éreztem, mintha ezer éve ismernénk egymást. Nem csinált abból titkot viszont, hogy családja van.

Én pedig nem szerettem volna szerető lenni,

így azt mondtam, fejezzük is be, ami még el sem kezdődött.

Ő csak annyit kért, hogy egyszer találkozzunk. Menjünk el ebédelni. Aztán majd meglátjuk. Ha nem leszünk szimpatikusak élőben egymásnak, akkor úgysincs miről beszélni.

Sosem csináltam még ilyet, és akkor sem tudom, mi ütött belém, de azt éreztem, ezzel az emberrel nekem találkoznom KELL!

Aztán amikor az étterem előtt megláttam, földbe gyökerezett a lábam, a szívem hevesebben vert és zavaromban csak annyit tudtam kinyögni, hogy:
„Idősebbnek tűnsz, mint a fotón.” –na, ezzel jól szénné is égettem magam. Szegény, ő meg ettől jött zavarba.

Az ebéd közben csak néztük és néztük egymást. Ugyan közben beszélgettünk mindenféléről, de egyikünk sem emlékezett utólag egy szóra sem belőle.

Elvesztünk. Totál megbabonáztuk egymást.

Alig vártam, hogy újra lássam, ahogy ő is engem.
Elmondta, hogy a feleségével elég más irányba mennek. Tudja, hogy nem lesznek együtt életük végéig, mert annyira különböznek már és mások a céljaik. De egyelőre, amíg a gyerekek nem lesznek nagyobbak, addig ő nem akar elválni. Épp, hogy csak most kezdték az iskolát és nagyon kötődnek egymáshoz.

Ahogy mi is elkezdtünk egymáshoz. Elválaszthatatlanok lettünk. Leste minden kívánságomat. Mindig meglepett valamivel. Érdekes és csodálatos helyekre mentünk, főleg ebédelni.

Egy jó darabig szex sem volt köztünk.

Akkor úgy éreztem, bármi megtörténhet, akár odaáll elém egy nap és közli, hogy otthagyta a családját és velem akar élni.

Aztán persze egy idő után még közelebb kerültünk egymáshoz. Nem voltunk zavarban, pontosan tudtuk, éreztük a másik rezdülését. Előre tudtuk, milyen lesz minden.

Már reggel érkezett mindig, friss reggelivel a kezében. Majd az egész napot ágyban töltöttük, pár croissant elmajszolva délutánig.

Többször megfordultunk nyilvános helyeken. Jó darabig gondosan ügyelt arra, hogy ne lásson minket senki kompromittáló helyzetben, de egy idő után cseppet sem fékezte magát, hogy bárki megláthat… fogta a kezemet, ölelgetett, csókolt.
Akkor azt éreztem, hogy ha őt nem zavarja, akkor engem miért zavarna?!

A föld felett lebegtem méterekkel minden egyes találkozásunkkor.

Aztán ahogy teltek-múltak a hetek, kezdett el jobban hiányozni. Először hétvégenként, aztán éjjelente is már.

Az üzeneteimre természetesen csak akkor tudott válaszolni, ha „tiszta volt a terep”. Hétvégenként családi programjaik voltak, ahol bár állítása szerint mindig én hiányoztam neki, mégis vélhetően jól mulatott.

Igyekeztem megérteni, mert miért is ne érezné magát jól a gyerekekkel, hiszen szereti őket.
De aztán tudatosítottam magamban, hogy nem csak a gyerekek vannak ott. Kifelé a tökéletes családot mutatják. Ahol ugyan ők már alig beszélnek, szex pedig semmi, de akkor is. ŐK vannak együtt és nem mi.

Majd jöttek azok a napok az életemben, amikor valami nagyobb öröm,

történés vagy siker ért és nem tudtam vele megosztani, csak egy-egy üzenetben.

De nem tudott velem lenni fizikálisan, nem tudott velem ünnepelni. Akkor borultam ki először.
És elérkezett a nyári szünet. A gyerekek otthon, ő pedig kötetlen munkaidejéből adódóan szintén. Itt már igencsak megritkultak a találkozásaink.

Aztán elutaztak családilag egy hónapra. Gondoltam, majd csak kibírjuk valahogy, hiszen közben én is elutaztam két hétre. Már csak két hetet kell valahogy átvészelnem. Majd közben írunk és amikor tud, felhív.
Azonban nem volt ilyen egyszerű. Nem nagyon volt wi-fi és reggeltől-estig családi program volt. Körülbelül a wc volt, ahol egyedül volt és onnan tudott írni.

Szar volt az egész, szó szerint.

Mire hazatértünk mindketten a nyaralásból és először találkoztunk, addigra én elhatároztam magam. Megmondtam neki, hogy ez nekem így nem megy tovább. Nem tudok várni, nincs időm. Nincsenek éveim, amíg ő megfelelőnek találja a pillanatot, hogy felrúgja a családot. És nincs ott, amikor szükségem van rá. Amikor beteg vagyok, vagy szomorú vagyok vagy csak épp együtt akarok vele nevetni.

Nem akarok másodhegedűs lenni, aki akkor tud zenélni,

amikor az első hegedűs épp nem játszik…

Megértette, de láttam a szemében a könnyeket.
Tudom, nem kell őt sajnálni. Viszont azt is tudom, hogy nekünk találkozni kellett. Tudom, hogy mi egymásnak lettünk teremtve. Efelől szemernyi kétségem sincs.
Csak nem ebben az életben.

Olyan szerelmet éltem meg vele, amit még addig soha.

Nem tagadom, sokszor eszembe jut. De egy pillanatig sem bánom, hogy szakítottam vele, hiszen nem ilyen életre vágytam.

Azóta megtaláltam a páromat, aki életem szerelme. Boldog vagyok, minden értelemben. Olyan kapcsolatban élek, amilyet mindig is álmodtam magamnak.

De ha lehet olyat mondani, akkor két „életem szerelme” van.

Az egyik beteljesült, a másik meg majd a következő életeim valamelyikében. Talán…

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük