Megbeszéljük majd egyszer, mi történt velünk?

Megbeszéljük majd egyszer, hogy mi volt ez az egész köztünk? Csak mert te sosem mondtad el nekem, én pedig mindig féltem megkérdezni.

Féltem a választól, amit a szívem mélyén azért mindig is tudtam. Legalábbis sejtettem, de nem akartam szembenézni a ténnyel, hogy nem kellek neked. Viszont ha tőled hallottam volna, ha édes hangod súgja meg a fülembe, miközben látom gyönyörű szemeidet, akkor azokban a napokban, biztos vagyok benne, hogy abba belehaltam volna.

Egy részem így is meghalt, akkor, abban a pillanatban, amikor utoljára kisétáltál az ajtómon. Te nem tudtad, hogy ez volt az utolsó találkozásunk, de én igen.

Felkészültem rá, de mégis darabokra tört a szívem.

De ne aggódj, már jól vagyok, hiszen én minden egyes búcsúzáskor így hagytalak el. Mintha az lett volna az utolsó alkalom, hogy megölelhetlek, megfoghatom a kezed, megcsókolhatlak, láthatom a mosolyod.

Minden egyes távozásodba belehaltam egy kicsit, míg végül teljesen megszűnt valami. Valami, amit nehezen és fájdalmasan, hosszú heteken keresztül sikerült elengednem.

Most pedig eljött a nap, amikor úgy érzem, túl vagyok rajtad. Persze még fáj a hiányod, de már nem úgy kelek fel minden reggel, hogy reménykedve várom, hogy majd bekopogsz az ajtómon és azt mondod, szeretsz engem.

Igen… minden egyes napom 8 hónapon keresztül így kezdődött, és így végződött. Minden egyes pillanatban erre vágytam. Rád vágytam, csak rád… és arra, hogy mellettem legyél.

Vágytam rá, hogy úgy szeress, ahogy én szeretlek téged.

Nem tudom milyen szeretet ez, mert még sohasem éreztem ilyet. Nem tudom neked megfogalmazni, ahogy sohasem tudtam, és nem is fogom. Csak azt tudom, hogy feltétel nélkül, tiszta szívből, őszintén szeretlek.

Úgy, mint még soha senkit, úgy ahogy szülő szeretheti gyermekét, úgy ahogy az emberek szeretik a napsütést, ahogy a föld szereti az esőt, a madarak a terméseket, az emberek a levegőt…

És hogy ez meddig lesz így? Amíg a Nap jár a Föld körül, és én levegőt vehetek ezen a csodálatos bolygón, amíg a vérkeringésem le nem áll, és amíg a szívem meg nem szűnik dobogni. Csak addig foglak szeretni.

Most viszont, elengedtelek, de tudd, egy részem mindig veled marad. Egy rész, amit senki nem tud eltörölni, és elvenni tőled, és egy rész, ami örökké bennem fog élni.

A neved hallatán, és a fényképed láttán, most is és mindig megdobban majd a szívem, és görcsbe rándul a gyomrom.

Ígérd meg nekem, hogy boldog leszel valaki mással, mert én csak így tudlak teljesen, nyugodt szívvel elengedni. Ígérd meg, hogy szeretni fogod őt, és boldog leszel mellette.

Olyan boldog, amilyennek én szerettelek volna látni, de mellettem nem lehettél az. Ígérd meg nekem ezt, kedves. És még valami…

Ígérd meg, hogy egyszer elhívsz majd egy kávéra, őszintén akarsz majd velem beszélni, és elmondod nekem hogy mi volt ez az egész köztünk.

Mert te sosem mondtad el nekem, én pedig féltem megkérdezni.

Eszter

(kezdőkép: pexels)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük