Mégis, ki vagyok én?

Gyerekkoromban meg kellett felelnem apámnak.

Mikor külföldről hazajött, haptákban állt a család. 

Rend, tisztaság, fegyelem.

Ezt várták el tőlem.

Ahogy cseperedtem, jött a lázadókor, már csak ezért sem tartottam pont abban a pár napban rendet, és fegyelmezett sem voltam.

Meg is kaptam a magamét: te se viszed sokra,

kukáskocsin végzed, hogy lehet így élni.

Szép jövőkép volt ez nekem, de akkor nem érdekelt.

Azt hiszem, mindezek közrejátszottak abban, hogy mindig párkapcsolatba menekültem.

Egyikből a másikba.

Igen, szomjaztam a megbecsülésre.

Megtapasztaltam azt, hogy számítok valamit, ugyanakkor teljes mértékben átadtam magam a másiknak, feláldoztam önmagam, hogy a másiknak a legjobb legyen. Még akkor is, ha közben belehaltam.

Így visszagondolva, nem is tudtam,

mit jelent az, hogy önmagam.

Ki vagyok én igazából?

Rengeteg önfejlesztő könyvet átrágtam, képzésekre jártam már tizenöt évesen, CD-ket, hanganyagokat hallgattam. Kerestem magam.

Igazán most, húszas éveim végére döbbentem rá, igaza van a mondásnak: ,,Ami bent van, az van kint is, ami lent, az van fent is”.

Azt hiszem, az életem eddig csak körbe-körbe járt. Ugye, nektek is ismerős?

Éreztétek már, hogy visszatértetek a kiindulópontra?

Oda, ahonnan anno indultatok, és csak annyit értetek el, hogy túl vagytok jó pár lelki traumán, meggyötörve és megcsömörlötten ültök az ágy szélén, és néztek üveges szemmel a semmibe azon gondolkodva: tényleg ennyi az élet, az életem?

Csak ennyi van?

Ezért volt minden?

Én így jártam.

Pedig kívülről nézve minden tökéletes volt. Amire mindig is vágytam, megkaptam már: szerető férjet, csodálatos kisfiút, nagy és teljes családot, tetőt a fejem fölé, kenyeret az asztalra.

Mégis ott ültem az ágy szélén… Hitvallástól és bármilyen teóriától mentesen, egyszer csak hangosan közöltem az éterbe, hogy most már kell valami, ami igazán megmutatja, ki vagyok én. Megmutatja a feladatomat a világban, mert ennyi keresgélés után elég volt.

Rá akarok találni az utamra,

el akarom fogadni, szeretni akarom magam.

Mindig megjelenik a mester, ha kész a tanítvány. Ez nagyon igaz. Meg is jelent.

Nem feltétlenül személynek kell lennie… Lehet bármi vagy bárki. Fáj, viszont megéri.

Sokan úgy vannak vele, hogy a kudarc a véget jelenti, pedig nem.

A sikerhez a kudarcon keresztül visz az út.

Szóval, hogy mit akarok mondani? Csak annyit, hogy sose add fel, tökmindegy, mi történik veled.

Minden érted van,

minden téged tanít,

és ezt általában utóbb, de megmutatja az élet.

Tele vagyok ilyen tapasztalásokkal, ok-okozati történésekkel az életemben, amiket visszanézve már átlátok és megértettem. Én is beálltam azok sorába, akik ezt már megtapasztalták.

K.Y.

(kezdőkép: Unsplash)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük