Megmenteni jöttem önmagam…

Tud fájni, amikor a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretnénk. Amikor az élet csak dobál jobbra – balra, és semmi sem jön össze, vagy legalábbis nem abban a formában, ahogy azt elképzeltük, és esetlegesen nem is azzal a személlyel, akivel elképzeltük.

Megrögzötten, 10 körömmel kapaszkodunk egy idealizált világba, egy általunk jól felépített hitrendszerbe, ami összedőlni látszik, mint egy alapjaiban rosszul összeillesztett kártyavár.

Be kell látni, hogy vannak emberek és helyzetek, akiket és amiket el kell engedni, és fel kell ismerni, hogy ez már egy múló illúzió, és rég nem valódi.

Bizonyos idő elteltével, az ember változásra kényszerül. És a kényszer sosem kellemes, mert ha nem változtatsz magadtól, az élet megteszi helyetted. Földre rogyaszt és térdre kényszerít.

A legmélyebbre kell lemenni, hogy onnan aztán a magasba tudj majd emelkedni.

És hogy megtanulj alázatos lenni, előszeretettel ugrik a válladra újra és újra, és döngöl a földbe egészen addig, míg meg nem tanulod, hogy el kell engedj minden régit, hogy a helyébe új jöhessen.

Harcolsz még magaddal? Vagy esetleg másokkal? Harcolsz még a sorsod ellen vagy elfogadod végre, hogy minden érted van, és ennek értelme is van?

Képes vagy alázattal fordulni magad felé? – Hogy aztán alázattal fordulhass mások felé.

A legnagyobb fájdalmak és leghangosabb kiáltások közepette jutsz el arra a szintre, amikor ha befelé figyelsz és a külvilágnak utat engedsz, valaki a segítségedre siet. Új esélyt kapsz, kegyelmet, olyan igazi “megérkeztem” érzést a lelkedben.

Tanúbizonyságot, hogy nem vagy egyedül, hogy mindig lesz, ki meghallja kiáltásod és változásra sarkall, ha engeded.

A változás jó. Új fejezetet nyit.

Új helyzetekbe az új cipőidben állhatsz. És a legjobb, hogy új teret nyithatsz, a régire pedig egy jól megélt emlékként idővel majd hálásan, de visszanézhetsz.

Musa Dóri

(kezdőkép: Unsplash)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük