Megtaláltam a szerelmet, de nem veled, csak általad!

Csak egy félig megálmodott álom voltál, amiből fel kellett ébrednem. Egy futó kaland, ami mégis sokkal többet adott, mint reméltem és sokkal-sokkal többet vett el mint vártam. Megadtam magam… nem neked, a saját érzéseimnek.

Élvezettel úszkáltam az elfogadás tengerében, kiélvezve minden percét a bennem eddig bujkáló lökött, olykor szeszélyes, de nagyon is gondoskodó és szeretni tudó nőnek. Különlegesnek hittelek, azt gondoltam te váltod ki belőlem ezeket a csodálatos érzéseket, de valójában csak én engedtem meg magamnak, hogy megmutassam az igazi arcom neked. Mert tét nélkül léptünk a közös útra tudva, hogy nincs jövőnk.

Pontosan ezért nem kellett aggódnom, hogy vajon mit gondolsz majd, nem volt fontos… az elején. Mire fontos lett, addigra meg már megszoktam, hogy nem kell semmit megjátszanom melletted, habár mielőtt az utolsó porcikánkig megismertük volna egymást, már véget is ért.

És így keveredtem rá a szerelem felé vezető ösvényre.

Elkezdtem beleszeretni abba az eszménybe, amit rád festettem. Üres vászon voltál, de én tele festettelek színekkel, hogy szerethesselek. Nem volt maradásod mellettem, mert túl színes volt, amit pingáltam, és te csak a szürkét akartad. Egy színt a sok közül, és akármennyire szerettem volna, nem akartál többet belőlem.

Meggyászoltalak, szenvedtem, sírtam miattad éjszakákon át, mikor senki sem látott. Csak a csillagok és a hold a megmondhatói mennyi éjszakán át virrasztottam a válaszok után kutatva. Görcsösen próbáltalak elengedni, de nem ment könnyen, hisz minden napomban jelen voltál és vagy most is. Hosszú és folyamatosan hullámzó utat jártam be, mire végre megértettem. Nem tőled volt olyan különleges az együtt töltött idő, hanem attól, hogy végre nem féltem. Mondjuk ennek egy részét neked köszönhetem. Hálás vagyok a biztatásért és támogatásért. A hitért, akkor is, ha nem volt teljesen őszinte, mert sokat tanultam magamról is általad.

Lehet, hogy sosem engedlek el igazán.

Fontos lettél nekem és megkedveltelek, de aztán kiszivárogtál az életemből. Úgy tűntél el a szemem elől, ahogy a száraz föld issza fel a vizet egy szempillantás alatt, mintha sosem lett volna ott. Nem szerettél, és én sem szerettelek úgy igazán, hiszen talán sosem ismertelek, csak valakit, akit látni engedtél nekem.

Azt a valakit és azokat az érzéseket, amiket kiváltott belőlem viszont nagyon szerettem. És most nagyon sajnálom, hogy már nem érzem többé, hogy sosem tudom meg, mi lett volna ha, hogy sosem íródik meg a történet vége. Egy lezáratlan fejezet maradsz csak, egy elvarratlan szál, egy félig megélt pillanat… de az én pillanatom és az én történetem.

Mindig hiányozni fog az az oldalad, aki a szín kavalkádban megmártózva fesztelenül és boldogan állt előttem. Közös vásznat akartam festeni, rikítani veled a színek sokaságában, de nem erről szólt a mesénk. A szürke viszont nekem nem elég, úgyhogy külön vásznat festek magamnak, ahol vibrálhatok. Remélem egy napon megérted és rájössz, hogy mit akartam neked adni és tanítani, és megéled majd valaki más mellett az igazi fesztelen, szabad boldogságot… és nagyon remélem, hogy én is.

Chria

(kezdőkép: unsplash)

One thought on “Megtaláltam a szerelmet, de nem veled, csak általad!

  1. Így történt.
    Így is. És mire az én falam ledőlt és megismerhetted volna azt, akit végig sejtettél a fal mögött, Te építettél falat.
    De egyszer minden falat ledöntünk mi ketten.
    Mert már én szeretlek, és úgy, ahogy mindig is szerettelek volna szeretni, ahogy mindig is szeretted volna, hogy valaki szeressen.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük