Köszönöm, azt a sok leckét, amit kaptam tőled és a rengeteg tapasztalási lehetőséget.

Végig nagyszerű táncpartnernek bizonyultál az élet parkettjén és finoman, de határozottan vezettél. Addig roptuk a különböző táncokat, mígnem megleltük azt, amiben mindketten önmagunk lehetünk és amelyben kiteljesedhetek nőként. Nem mondom, hogy elkészültem, van még mit tanulnom, de már az is biztos:

nem vagyok már kislány.
Igazi nővé értem melletted.

Kislányként érkeztem meg hozzád. Buta, cserfes, értékeket nélkülöző agyagdarabként. Mégsem dobtál el, hogy ehhez neked nincs kedved és türelmed. Nem kerested a tökéleteset, a készet, mert láttál bennem valamit a sárkupac alatt, aminek én akkor éreztem magam.

Oly sokszor szerettél akkor is, amikor én képtelen voltam szeretni magamat. Azt sugalltad, hogy egy gyönyörű vénuszi szobrot látsz bennem, ami csak egy kis támogatásra, de legfőképpen önkezű faragásra várt. Hiszen ez a legszebb, te kést sosem ragadtál, hogy erőszakkal hívd életre, kényedre-kedvre formázz. Hol gyengéd kezeiddel terelgettél az önmegvalósítás útján, hol türelmesen vártál és figyelted, ahogy a földkupacból lassan kiástam magamat és megszülettem.

Melletted végre ledobhattam a jelmezeimet.

Kibújhattam a harcos amazon felszerelésből és a sarokba dobhattam íjamat. Nem volt szükség arra, hogy erőmet fitogtassam vagy örökösen harcba hívjalak. Neked nem kellett bizonyítanom mennyit érek, mit tudok. Arra sem volt okom sem, hogy párnám alatt fegyverrel, éber állapotban pihenjek, attól tartva: kapcsolatunk csak egy szép álom és összefogod törni a szívemet.

Ledobhattam a femme fatale estélyijét, az álmában is szexi, lábaim előtt hever a világ szerepet. Most visszatekintve, nem voltam több, mint egy nyolcéves kislány, aki anyja ruháiba bújt és nagynőt játszott. Nem volt szükség arra, hogy folyamatosan hódítsalak és addig ragyogjak, míg ki nem égek.

Mióta veled vagyok, nem kell hajnalban feldobnom egy komplett sminket és eljátszani a Csipkerózsikát, aki álmából ébredve is tökéletes. Nem kell fekete miniruhában főznöm az ebédet és minden este vadító szerelésben térnem nyugovóra. Ha macinacit viselek napközben és kényelmes pizsamát húzók lefekvésnél, te akkor is ugyanolyan szenvedéllyel szeretsz.

Szeretem, hogy az oldaladon önmagam lehetek

és nem kell görcsölnöm azért, mi lesz, ha kiesek a szerepemből, hiszen: nincsenek többé szerepek. Csak a kislányok színészkednek, akik félnek és azt hiszik: a szerep megvédi őket. Az vesz jelmezt, aki alatta kevésnek érzi magát. Én boldog lehetek, mert elég vagyok neked. Lehetek a jelenlétedben pajkos kislány, gyengéd királynő vagy éppen csendes matróna. Minden női minőségemben megmutatkozhatok. Nyugodt szívvel bújhatok ölelő karjaidba, hunyhatom le szememet, hogy vakon vezess, míg én pihenek, mert veled biztonságban lehetek.

Köszönöm neked a nőt, akivé melletted váltam.

Nem sajnáltad az időt és az energiát, amíg megtanultam magassarkúban járni. Végig azon voltál, hogy felszínre hozd nőiességem magvát. Előbb láttad meg a nagybetűs nőt bennem, mint én saját magamban. Láttál engem akkor, amikor az árnyékvidéken kóboroltam, miközben démonaimmal harcoltam, mégsem rohantál el. Kitártam neked szívem piramisát és levezettelek egészen a titkok kamrájáig, de nem futamodtál el. Olyannal ajándékoztál meg, mint még előtte senki más:

úgy fogadsz el, ahogy vagyok.

Jó érzés végre önmagamat látni a tükörben, amiből egy büszke tartású, lélekben erős nő néz vissza rám. Már nem egy felelősséget hárító, bátortalan, játszmázó vagy éppen háborúzó kislány vagyok. Megértem, és így szeretem magam. Ezt neked köszönhetem.

Köszönöm, hogy sosem akartál megváltoztatni. Köszönöm, hogy szabadon, korlátok nélkül szerethetlek, ugyanakkor nemcsak szüntelenül adhatok, hanem kaphatok is, amíg csak bírom. De a legfőképpen azt

köszönöm, hogy végtelen odaadással szeretsz,

akkor is, ha szárnyalok, de olyankor sem fordulsz el, amikor nehéz eset vagyok. Mindvégig kitartottál mellettem és ezt, ha engeded: mindennap meghálálom neked.

Wadolowski-Balogh Orsolya

(kezdőkép: Unsplash)