Miért ment tönkre a szerelmünk, mikor annyira szép volt?

Mikor két ember először találkozik, akkor még idegenek egymás számára. Semmit nem tudnak a másikról csak a külcsín, mi egymáshoz vonzza őket. Aztán elkezdenek beszélgetni.

Szép lassan kialakul a szimpátia. Hasonló érdeklődési körök kerülnek felszínre vagy épp az ellentétek, melyek miatt még izgalmasabbnak látjuk a másikat.

Ilyenkor még mindketten zavarban vagyunk, finomkodunk, kedveskedünk, viccelődünk. Látjuk a másiknak az egyik oldalát, de még azt sem ismerjük igazán. Nem tudjuk, ez a valós vagy csak szerep. De valójában nem is foglalkozunk ott, és akkor ezzel.

Majd jön az első csók. Izgalomba hoz, feltüzel.

Egyre több vágy kel életre bennünk, majd úgy döntünk vagy inkább nem is döntünk, csak hagyjuk magunkat belemerülni az élvezetekbe. Egymáséi leszünk. Eszméletlen… gyönyörű minden. Ez így megy hetekig, tán 1-2 hónapig.

Majd lassan elkezdünk komolyan érdeklődni a másik iránt. Mármint lassan kezdjük észrevenni a rossz tulajdonságait, szokásait. Pl. hogy folyton felhajtva hagyja a WC-deszkát vagy épp annyit alszik, mint egy mormota, te meg kaparod a falat, hogy hahó ébresztő itt vagyok, csináljunk már valamit. Vagy hogy beszélgetnél… de ő meg se mukkan. Pedig még egy fűszálról is beszélnél vele ha azt akarná, de nem.

Persze nekünk magunknak is vannak hibáink és bár görcsösen igyekszünk rejteni a másik elől, mégis kibukik. Pl. a korán kelés oké, de ha siettetnek, megzöldülsz a méregtől. Nem akarsz te bunkó lenni emiatt a másikkal, de ez olyan berögzött dolog, hogy csak az vagy végül és persze ez már vitát szül.

Vagy amiben eddig azt hitted jó vagy, ő megmutatja, hogy: “Aaa. Csak azt hitted öcsém.” (Persze nem mulasztja el ezt az orrod alá dörgölni.). És igen itt bukik ki, hogy hajlamos vagy olyanra verni a melled, amihez közöd sincs. Vagy hogy próbálod visszafojtani, de csak elbőgöd magad. Néha te sem tudod miért. Sok stressz, fáradtság – tudja fene. Igen hisztis vagy. És jajj neked, ha meglátja a hibáid.

Ezzel nem is lenne gond. Emberek vagyunk. Mások vagyunk. Hibázunk, veszekszünk.

De a kibéküléshez, az őszinte bocsánatkérésekhez az első és talán egyetlen út, ha képesek vagyunk mi magunk is belátni, hogy oké ugyan hibázott ő, de Istenem hisz ember. És ami még fontosabb, hogy

képesek legyünk a megbocsájtásra.

Ez így kellene, hogy működjön. Minden kapcsolatban.

Úgy gondolom, ha időt és energiát fektetünk a másik megismerésébe az azt jelenti, hogy érdekel minket, szeretnénk még őt látni, hallani, de tudni kell nyitottnak lenni arra is, hogy bizony neki is lesznek rossz tulajdonságai. És előbb vagy utóbb megmutatkozik. Tudnunk kell szeretni őt így is vagy tán még inkább.

Mert bár idegesít az a WC-deszka,mégis megmosolyogtat, mert annyira filmbe illő mikor állsz a WC mellett és morogsz, hogy “Már megint úgy hagyta”. Na és akkor?

A baj akkor van, mikor kettő közül csak egy képes így látni a másikat. Vagy magát a kapcsolatot. A baj akkor van, mikor magunkba fojtunk, felületesen, dacból mondunk “bocsánatokat”, de a tüskét nem eresztjük. Mi magunk nem eresztjük.

Majd később nem értjük… tördeljük az ujjakat: vajon miért nem működik? Miért nem értjük egymást? Miért nem tudjuk szeretni egymást?

A válasz ez.

Mert nem akarjuk érteni a másikat, önzők vagyunk, önérzetesek.

Csak az én, aki fontos, csak az a jó meglátás, amit én gondolok. Csak az én, én és én. Majd csak elkezdünk raktározni…persze nem a jó dolgokat mert az eltörpül a sérelmeink mellett. Megbántottak s nem ereszt a gondolat. Pedig csak magunkba kell nézni.

Mi tényleg hibátlanok vagyunk? Mi nem bántottuk meg őt? Vagy… egyáltalán megpróbáltam megérteni, miért ilyen? Megkérdeztem, mit segíthetek, hogy jobban érezze magát? Megöleltem-e őt, hogy megnyugtassam?  Vagy csak haragudtam rá, mert hisztis vagy mert olyat mondott, ami bántó? Vajon tényleg meg akart bántani vagy csak nehéz napja volt és rosszul jött ki a lépés?

Nem. Valószínű, hogy nem figyeltem eléggé. Nem figyeltem rá. Csak a saját önérzetem volt fontos. Felismertem a saját hibáim is vagy csak az övéit jegyzeteltem, raktároztam?

A raktározás… az elfojtás.. mely dühöt, majd szép lassan utálatot vált ki belőlünk a másik iránt.

És mikor ez kitör, mert előbb utóbb kitör: olyanokat vágunk majd egymás fejéhez, amiket nem tennénk ha képesek lennénk túllátni önnön sérelmeinken. Nem tennénk, ha emlékeznénk a jó dolgokra a szép emlékekre. Mert vannak. Talán… sőt biztosan sokkal több, mint amire a legvégén emlékszünk.

Bántjuk egymást, támadunk, harapunk.

Pedig csak figyelem, megértés és szeretet kéne ahhoz, hogy boldogok legyünk.

De a düh és a harag a legrosszabb tanácsadó.

Aztán hónapok múlva azon kapjátok magatokat, hogy megint csak két idegen vagytok. Két idegen, akik már ismerik a másikat, és mégis azt érzik semmit se tudnak egymásról. Arra gondolnak, mi lehetett a hiba.

A hiba az volt, hogy felejtettetek…

Ahogy jöttek a problémák, a viták, veszekedések, ti úgy hagytátok feledésbe merülni a szép dolgokat. Megfeledkeztetek arról, hogy egyszer tetszett az a mosoly, az a hang, hogy egyszer nevettetek, ha egyikőtök a falat dobálta a darts tábla helyett. A közös táncról a discoban vagy otthon csak ketten… a kirándulásról a hegyen vagy a kosarazásról, ami annyi nevetést szült… és a közös barkácsolásokról… vagy a szenvedélyes csókokról… a rengeteg közös játékról… na meg a napozás az ablakban jó hideg sörrel a kezetekben. Ilyen is volt… vagy arról, hogy milyen jó csapat voltatok abban a szobában, ahonnan kihúzott háttal jöttetek ki, mert tudtátok, hogy igen. Az aki mellettem sétál az okos. Intelligens.

Jók voltunk együtt. Aztán a végén… a végén csak az marad ami fáj. Pedig lehetne máshogy is. És ha rájöttök, hogy mit vesztettetek el, akkor már késő. Túl sok a seb, túl sok a sérelem. És túl kevés a bocsánat, a küzdeni akarás a másikért. Túl kevés a szó. Túl kevés a szép emlék. Túl kevés a MI.

N. Jennifer

(kezdőkép: Unsplash)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük