Naponta felteszem magamnak a kérdést:„Miért?” Nem értem, hogy miért kellett így történnie? Hiszen olyan jól indult, olyan jó volt minden, ami volt, megtaláltuk egymást, mégis engedtük kicsúszni a kezünkből a másikat.
Pedig kapaszkodtam beléd, szorítottalak, de elfogyott az erőm. A miértet egyre több miért követi.
Miért mentél el? Miért nem mehettem veled?
Miért nem próbáltál jobban megszeretni?
Miért féltél jobban szeretni?
Aztán csak ülök és nem találom a válaszokat. Elvitted őket és a világért sem mondtad volna a szemembe az igazat: szerettél, csak te magad sem tudtad ezt elhinni.
Minden nap csak abban reménykedhetem, hogy gondolsz te is rám, hiányzom én is neked, ahogy te nekem, csak a büszkeséged tart vissza attól, hogy keress. Ismét én kéne, hogy keresselek?
Ha így volna, te biztosan jelét adnád, hogy várod az üzenetem. De te nem adod. Mert te büszke vagy.
Én meg minden nap, mikor rád gondolok, mert sokat gondolok rád, betegebb leszek. Fáj, hogy így hagytál itt, válaszok és búcsú nélkül.
Kérlek, mikor itt leszel, búcsúzz majd el.
Várni foglak, én mindig várok, még rád is. Hiába tudom, hogy nincs értelme, a szívem makacs és ő megvár. Túl vad ahhoz, hogy feladjon Téged.
De a miértek addig is gyűlnek: miért így történt? Miért szeretlek? Miért nem tudlak nem szeretni?
Miért nem tudsz szeretni?
M.
