Milyen jól tettem, hogy meggondoltam magam akkor!

Éppen túl voltam egy fájdalmas szakításon, amikor megismerkedtünk. Romjaimból felépülve pár hónapja már kezdtem visszatérni régi önmagamhoz. Már a munkán kívül képes voltam élvezni az életet, sőt társaságba is mentem olykor.

Aztán egyszer csak betoppantál az életembe, mintha mindig is így tervezted volna. Nem hiszek a véletlenekben, valamiért nekünk pont egymás mellé kellett ülnünk azon az előadáson.

És onnantól kezdve, amikor hangosan nevettünk fel, mikor egyszerre mindkettőnknek pittyegett  a telefonja, úgy éreztem, ismerjük egymást.

Olyan cinkosan összenézni, ahogy mi tettük,

csak két olyan ember tud, akiben van valami közös.

És mi sem volt természetesebb, hogy a kávészünetet már szinte csak egymással beszélgetve töltöttük. Legszívesebben vissza sem mentem volna az amúgy elég unalmas előadásra, de lelépni semmiképpen sem akartam.

Bevallom, már az elején megfigyeltem a kezedet, viselsz-e gyűrűt. És szerencsémre nem volt az ujjadon semmi, még a nyoma sem.

Esetlenül cseréltünk egymással névjegyet, hiszen végül is egy szakmai konferencián voltunk… Aztán a program végeztével még esetlenebbül búcsúztunk el.

Már a taxiban hazafelé szárnyaltak a gondolataim: Vajon felhív? Nem mondtam nagy hülyeségeket? És mi van, ha mégis nős? Vagy menyasszonya/élettársa van? Egy ilyen jóképű, intelligens pasi tuti nem lehet facér…

Álmatlanul forgolódtam egész éjjel, nem hagyott nyugodni a gondolat(od). Hajnalban pedig már kidobott az ágy, a kávémmal a kezemben néztem a napfelkeltét az erkélyen, ami amúgy ritkán fordul velem elő. Igyekeztem elhessegetni minden veled kapcsolatos dolgot, ami az agyamban megfordult. Próbáltam fejben megtervezni a napom, számba venni a teendőimet, de vajmi kevés sikerrel.

Gondoltam, egy zuhany jót fog tenni, majd jól helyére tesz.

Éppen indultam vissza a konyhába, amikor pittyegett a telefonom. Hirtelen majdnem kiesett a csésze a kezemből.

Ez állt a képernyőn: “Jó reggelt hölgyem! Mit szólna ma egy közös ebédhez? Ervin”

Kis híján elájultam. Jesszus, mi is van ma? Most már tényleg fel kéne idéznem a napi teendőimet…. Kapkodva fellapoztam a naptáramat, és legnagyobb meglepetésemre a mai munkaebédem át volt húzva! Éppen tegnap mondta le egy ügyfél, mert lebetegedett.

El sem hittem, hogy ilyen szerencsés vagyok!

Gondoltam, azonnal nem válaszolok, előbb tényleg lezuhanyozom…

A zuhany alatt persze nyolcvanhat-féle választ kitaláltam, de végül csak ennyit írtam:

“Jó reggelt neked is! Remek ötlet! Választasz helyet?”

Mondanom sem kell, az ebéd annyira jól sikerült, hogy azóta már vacsorázni is voltunk, sőt, már az együtt reggelizés is megtörtént. És minden jel arra mutat, hogy ezekből egyre több lesz a jövőben…

Áldom az eszem, hogy aznap, amikor az a bizonyos konferencia volt, meggondoltam magam, hogy mégis elmegyek. Pedig igazából semmi kedvem nem volt…

Na, ennyit a megérzésekről és a véletlenekről, amik ugyebár nincsenek…

Sárfalvi Janka

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük