Minden ember mögött van egy történet – Poppy

8 évesen öngyilkos akartam lenni. Nem tudtam elviselni, hogy az anyám jobban szereti a testvérem, mint engem.

De életben maradtam, és ami ezzel járt, rosszabb volt, mint a pokol. Anyámat nem érdekelte, hogy miért akartam megtenni, nevetett és azt mondta: “Beképzeled”.

Még 5 évig küzdöttem a szeretetéért, a figyelméért, az anyámért. Aztán feladtam. Mert már nem volt értelme. Neki a testvérem kellett, nem én.

És most itt vagyok. Egyedül. Mellettem vannak a barátaim, velem van Isten, aki nélkül nem lennék ma már itt, de mégis

azt kívánom, hogy anya mellettem legyen.

Apámra sem számíthatok, iszik és mindig anyát választja, soha nem engem. És mi van a testvéremmel? Kiélvezi a helyzetét, esze ágában sincs változtatni rajta.

Nem fogok küzdeni egyikőjükkel sem. Sok-sok évig tettem, de nem volt változás. Feladtam.

Másra próbálok összpontosítani: tanulok és változom;

várom azt a valakit, aki szeretni fog, aki nem fog elutasítani,

akinek a világot jelentem majd.

Az emberek ismerni fogják a nevemet, tudni fogják, ki vagyok. De a legnagyobb célom, hogy ne legyek olyan, mint a családom.

Poppy vagyok. 17 éves. Egy magára hagyott gyermek. A vér nálunk vízzé vált… én vagyok a kék a pirosak között, de Isten a kéket is szereti. Ez az én történetem.

És a tied mi? Elmeséled?

(kezdőkép: pexels)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük