Azt hiszem döntöttem. Elengedlek. Muszáj, hisz ha nem teszem meg, akkor csak őrlődöm, várlak és egyre dühösebb leszek, ha nem jössz.

Aztán, egy nap elküldöm neked azt az üzenetet, ami hetek óta bent pihen a telefonomban minden dühömmel, kérdésemmel és bánatommal együtt.

Bántani fogom ezzel a lelked és azt nem szeretném, mert jó ember vagy. És én már nem akarok többet sírni miattad. Még ha minden porcikám jelenleg sztrájkol ez ellen, akkor is meg kell tennem. A sztrájkbizottság elnöke a szívem, aki most ebbe beleszakad, de az agyam, mint üzemorvos segít majd neki, hogy a sebekre foltok kerüljenek.

Valamit még tanulnunk kell az élettől, valami még nem tiszta. Valahogy úgy érzem, ha bármikor a jövőben nekünk együtt kell lennünk, akkor egymásra fogunk találni, legyünk bárhol, de az az egy biztos, hogy ez nem most fog megtörténni.

Neked dolgod van még valahol máshol,

nekem pedig fel kell állnom és változtatnom kell az életemen.

Egyszer, talán egy-két év múlva rájövök arra, hogy miért kellett veled találkoznom. De a miértekre a választ nem fogom a jelenben megtalálni. Most még hiányzol, most picit engedem magamnak, hogy sírjak, de ez után a pillanat után megpróbálok nem gondolni rád. Majd elterelem a figyelmen valami hülyeséggel, vagy gyűjtök minden gondolat után perselybe pénzt, amit a rászorulóknak adok. Így két legyet ütök egy csapásra. Kiűzlek téged a fejemből, és még valakinek segítek is vele.

Úgyhogy kedves Exem! Én akkor most teszek ide egy pontot. Na jó, de azért úgy csinálom, hogy ne egészen lent legyen, hanem mondjuk középen, hogy ha valaha egyszer – persze nem mostanában- újra akarnánk kezdeni, még elférjen alatta egy vessző.

Barackmag

(kezdőkép: pixabay)