Most már újra zengenek a hegedűk bennem

Vivaldit hallgatok munka közben. Négy évszak. Olyan hangosan, amennyire csak lehet. Persze fejhallgató alatt, mert velem szemben a férjem dolgozik, tőlem jobbra és balra két évfolyamban zajlik a digitális oktatás az óriás ebédlőasztalnál. A srácok jól veszik az akadályokat.

Mi is.

Elmerengek.

Harsog a hegedű a fülemben.

Két éve még nagy távolságban voltam ettől az embertől. Tök idegen volt.

És én is neki.

Így természetes volt, hogy megjelentél. Hamvasan, bociszemekkel, majdnem 20 évvel fiatalabban, határozott tervekkel.

Megértem. A hatalmasnak érzett távolság ellenére pontosan tudtam, hogy mikor kezdődött a dolog. Megfagytam tőle. Olyan rideg lettem, mint a kő. Később meg, mint a jég.

Hagytam. Hagytalak. Tudtam, hogy majd többet akarsz. És úgy is lett.

A Facebook-os kedvenceid között megjelent egy esküvői ruhaszalon. Előtte végig kedveltél mindent, amit a férjem szeret, az alsógatya márkájától a legdrágább órájáig. Megdöbbentett, hogy azt hitted, attól leszel fontos, ha ugyanazokat a dolgokat szereted. Láttam, ahogy dörgölődzöl a legjobb barátaihoz, üzletfeleihez. Megint sokat tanultam az emberekről. Nem baj. Szükség van a tapasztalatokra.

Tudtam ki az, aki tudja. Tudtam, mit gondol rólam miatta. Volt, aki hirtelen nyeregben érezte magát velem szemben. Volt, aki kimondatlanul együttérzéséről biztosított, hatalmas figyelmet fordítva rám. És volt olyan is, aki a te neveden szólított. Még a jégkristályok is felragyogtak, ahogy hirtelen megfagyott a levegő.

Aztán azt is láttam, ahogy követed azt, én mit csinálok. Ez megnyugtatott és benéztem a jégpáncélom alá. Fájdalmat láttam és fájdalmat éreztem. És dühöt. És haragot. Szabadon engedtem hát ezeket az érzelmeket és vártam mi lesz.

Elárulom: az lett, hogy összeroppantam.

De felálltam és amikor felálltam, akkor már tudtam mit akarok. A családomat akarom. Apát a fiaimnak. A kályhát, ahova visszatáncolhatunk és elindulhatunk újra. Meg akartam bocsátani. Igen, meg.

Azt hiszem, ha engem is rákkal diagnosztizáltak volna, nyilván én is elkapom az első magát kellető bociszeműt és elmegyek vele vitorlázni az Adriára, hiszen, jaj istenem, mindjárt meghalok, ezt nem hagyhatom ki.

Úgyhogy megmutattam, hogy mindenről tudok. Egy szó nélkül két perc alatt megnyertem a háborút. Ennek fél éve. Azóta szilárd vagyok és rendíthetetlen. De érzek, érzek újra. Eszembe jutott ki vagyok igazából.

A rákot is legyőztük azóta.

És zengenek a hegedűk.

Döníz

(kezdőkép: pixabay)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük