Nap mint nap csatát vívok veled, de ez az én saját harcom

Csendes az éjszaka, csak forgolódom az ágyban és próbálok nem gondolni rád. Ám ahogy lankad a figyelmem, nesztelenül lopódzol az elmémbe újra, ahonnan egész nap erőnek erejével távol tartottalak.

Most mégis itt vagy, és hozod a szép emlékeket. Sorolod, mennyi boldog percet okoztál nekem. Ahogy lassanként ismerkedtünk egymással, ahogy ittam minden szavad, szippantottam magamba minden gondolatod és zártam a szívembe minden mosolyodat. Úgy vettél le a lábamról, hogy fel sem tűnt, csak az, hogy már akkor mosolyogtam és ujjongó izgalom járt át, ha megláttam a neved a telefon kijelzőjén.

Tudtam, hogy bele fogok veszni és tudtam, hogy a vége fájni fog, ha ennyire átengedem magam az érzelmeknek,

de képtelen voltam ellenállni.

Amikor találkoztunk, szinte a föld felett lebegtem, imádtam minden percet amit együtt töltöttünk. Sok bennünk a hasonlóság, és mégis teljesen mások vagyunk, másképpen éltük meg a köztünk lévő kapcsolatot is.

Én szenvedélyes vagyok, te fegyelmezett, én kimondom az érzéseim, te mindent magadba fojtasz… én vagyok a háborgó tenger, te a szelíden csordogáló patak. Nem tudom, hogy ezért vonzottuk-e egymást mint két mágnes, vagy egyéb oka volt, de így történt. A parkos kalandok, a legjobbkor érkező hívások, az autós randi, és a meglepetés találka a busznál, mind bennem él. A mosoly, amit az arcomra csaltál, és a remegő gyomor minden elsőnél. Az első igazi találkozónál, az első csóknál, az első együttlétünknél.

Varázslatos volt mind, és azt kívánom minden pillanatot palackba zárhassak, hogy sose tűnjenek el, és bármikor elővehessem őket.

Megmutatod minden éjjel, mennyi boldog percet éltünk át együtt, de mindig hozol magaddal valami mást is… a hiányt, és vele karöltve jár a fájdalom és keserűség. Tovaillannak az örömteli pillanatok és érkeznek a rosszak. Mikor hiába vártam, hogy hívsz, mikor már sosem értél rá. Amikor már cseppet sem érdekelt, hogy vagyok és a perc, mikor egyetlen szó nélkül, lezárás vagy magyarázat nélkül kisétáltál az életemből.

Felkavaró volt. A jobb napokon szótlan és merengő voltam, a rosszabbakon dühös, sírós és kezelhetetlen. Ilyenkor igyekeztem elbújni a világ elől, hogy senki se lássa mit tettél velem.

Ahogy telnek a napok és hetek, folyamatosan változol bennem. Van, hogy haragszom rád és csak gyűlölni akarlak, máskor szánlak a sekélyességedért, megint máskor hálás vagyok neked minden megélt pillanatért, mert sokat fejlődtem melletted. Nehéz eldönteni valójában mit is érzek, olyan hullámzó, akárcsak te az utolsó időkben. Talán egy kicsit mind bennem van, és talán sosem lesz ez másképpen, de jó úton haladok, a gyógyulás útján.

Apró lépésekben, araszolva, de megtanultam melletted lenni érintés nélkül, beszélni hozzád úgy, hogy ne legyen mögöttes tartalom a szavaimban és elfogadni, hogy ha minden nap látnom is kell, a szemem már csak kívülről figyel, a lelkedet rég nem. Tudok már a szemedbe nézve rád mosolyogni úgy, hogy sosem láthatod, hogy közben millió darabra hullottam bent.

Nem is kell, mert ez az én harcom, te vívd a sajátodat.

A küzdelmemben meglátogatsz minden este, hozod a szép, majd a fájó emlékeket, én pedig hol ennek, hol annak engedve építem újjá a lelkem darabról darabra, hogy újra tudjak hinni, bízni és szeretni.

Chria

(kezdőkép: Unsplash)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük