Nem a te ajtód előtt állok, mégis hazaértem

Mit teszel, ha végre megvan mindened? Ha végre rátaláltál arra, akire egész életedben vártál? Elszúrod. Vagy mégsem…

Mi mindig ott leszünk egymásnak. De soha többé nem tehetem kockára azt, ami végre az enyém lehet. Ezt te is tudod, én is. Mégsem mondok neked nemet. Amikor felmerül a találkozásunk lehetősége, újra elindul a harc bennem, amit már annyiszor elbuktam. Minden porcikám megtagadja azt a fajta boldogságot, ami talán csak egyszer adatik meg az életben, ezért belemegyek minden egyes játszmába, amit te adsz nekem.

Miközben azt bizonygatom magamnak, hogy életem legnagyobb hibáját készülök elkövetni, ahonnan nincs visszaút, már a tükör előtt állok. De most nem törlöm le a párát, mert nem akarom látni magam. Olyan forró vízzel zuhanyoztam le az előbb, mintha már előre próbáltam volna leégetni magamról kezeid nyomát.

Folyamatosan győzködöm magam:“ne csináld, mást szeretsz, nem éri meg, térj már észhez”, mégis lassan belebújok abba a fehérneműbe, amit te szeretsz rajtam, a hajam összefogom, kis parfüm és kész.

Mindig is te adtad nekem a szabadságot, de most mázsás súlyként nehezedik rám.

Talán, mert már nincs meg, ami korábban volt, talán most már kettőnk között is megváltozott minden, talán csak nem akarlak elveszíteni. Úgy érzem magam, mint aki a kivégzésére megy. Valahol ez az is, hiszen a mai nap után már semmi nem lesz olyan, mint azelőtt, én sem leszek ugyanaz. Mégis már cipőben és kabátban állok az ajtóban, indulásra készen. Az óra olyan hangosan ketyeg, hogy szinte fáj.

Elindulok és a szívemre bízom magam.

Ma ő irányítja a lábaim. Csak bolyongok a városban, csak megyek, a végcélt nem látom magam előtt. Sötét van, sűrű a köd. Visz a lábam, magam sem tudom hova, nem gondolkodom, mert ha azt tenném, nem érteném, hogy miért teszem, hisz meg van mindenem. Vagy mégsem? Hisz akkor nem épp hozzád tartanék. Csak megyek és megyek, meg sem állok.

Ma nem akar világosodni, vagy csak ilyen lassan peregnek a percek? Fázom, szinte vacogok, de hogy mitől, magam sem tudom. Nem tudnám megmondani, mióta járom az utcákat, egyiket a másik után, nem ismerős a környék, a ködtől még mindig nem látok semmit.

Aztán egyszer csak felszáll a köd, kisüt a nap, felnézek, a szívem kalapál majd átjár a nyugalom, melegség árad szét bennem, könny szökik a szemembe, de ezek nem a fájdalom vagy bűntudat könnycseppjei, hiszen…

…nem a te ajtód előtt állok.

Bekopogok, és mintha ő, akiért az életem adnám tudta volna, min mentem keresztül az elmúlt órákban, magához szorít és csak annyit súg a fülembe: „Úgy vártalak!” Hirtelen mindent megértek, kitisztul minden, nincsenek kétségeim, azt hiszem hazaértem, a szívem biztosan…

Ányecs

(kezdőkép: Unsplash)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük