Nem tudom, hogy élem túl ezt a szerelmet

Internetes társkereső oldalakon vagyok regisztrálva. Volt pár futó kalandom, de úgy gondolom, függetlenként megengedhetem magamnak.

Valahogy úgy alakult, hogy nálam jóval fiatalabb fiúkkal hozott össze a sors, de egyiket sem bántam meg. Talán a tavaly októberben kezdődőt…

András. Nem mindennapi fiú, öntörvényű, életerős, akaratos, gyönyörű szemű, csodafiú. Nem akar családot. Azonnal kialakult a kölcsönös vonzalom, részemről később ez már idővel szerelemmé alakult. Váratlanul, kéretlenül.

Ő ragaszkodott a függetlenségéhez, mindig én alkalmazkodtam hozzá, és persze ugrottam, amikor ráért. Tökéletes szimbiózis volt, ami 3 hónapig tartott.

Aztán egyik pillanatról a másikra, vége lett. Kibújt a találkozások elől, nem írt és nem válaszolt. Én pedig összeomlottam. Februárig próbálkoztam folyamatosan, megalázkodtam, mindent odaadtam volna, ha még egyszer együtt lehetek vele.

Aztán lassan elkezdem megint ismerkedni és az életembe költözött Laci, akibe viszont nem vagyok szerelmes. De minden figyelmet, törődést, minden jó dolgot megad, amire a lelkemnek szüksége van. Mégis folyton Andrásra gondolok, várom, hátha csoda történik.

Erre mondják: kell a jó? Nem. Kell a rossz?  Igen.

Lacival becsukott szemmel szeretkezem, helyébe Andrást képzelem.

Néha azt hiszem, hogy megszakad a szívem.

Nem is néha. Minden pillanatban…

Tudom, ezrek vannak, akik hasonló módon reménytelenül szerelmesek. És nem tudom, hogy lehet túlélni.

Nem lehet túlélni.

Mariann

(kezdőkép: Pixabay)

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük