Nem érek rá téged kiheverni, úgy döntöttem. Ha hazaérek sem vagyok hajlandó tudomást venni a szennyesbe dobott pólódról.

A tegnap megivott kávéd maradéka is ott dermed az asztal szélén, a csészén még ott a szád nyoma, a félrelöttyent tejszín is rászáradt a csészealjra.  Egyetlen morzsáért nem nyúlok, és a maradékkal teli tányért sem mosom el, hiszen nem akarom meglátni azt, ami annyira nyilvánvaló már.

A fürdőbe megyek, még érzem a tusfürdőd illatát, de a kád már száraz, a tegnap esti zuhanyzásodnak már nyoma sincs, ahogy neked sem, az életemben.

Nem érek rá észrevenni a takaróba süppedt bőröndöd nyomát, sem a félig nyitva hagyott szekrényajtót, és a ráakasztott szomorúan himbálódzó vállfát sem.

Nem hallom, mert nem akarom meghallani a hangod visszaverődését a szoba faláról, ridegen pattantak le a dobhártyámról, a hit, hogy ez nem következhetett be, nem engedte az agyamig a szavakat, amelyektől csontig fagytam a melegre fűtött lakásban.

Nem érek rá tudomásul venni, hogy valaki besétált az életünkbe, közénk furakodott, és véget vetett a kettőnk dolgának.

Nincs időm ezen lelkizni, mert csak azt érzem a zsigereimben, hogy túl kell élnem.

Hosszú évek biztonságát felváltotta a meghatározhatatlan ideig tartó bizonytalanság, a lelkem elvesztette a talajt a lába alól, és csak fuldoklik, és pótcselekvésekbe menekül.

Még huszonnégy órája sincs, hogy egyszerűen csak kézbe vetted a bőröndödet, bedobtad az autóba, és elmentél. Magadon kívül helyezted a lelked, hogy ezt meg tudd tenni, és az egódat magad előtt tartva, mint egy pajzsot, kisasszéztál az életemből.

De mindezzel nincs időm foglalkozni. Mert gyorsan túl kell ezt élni, mert az élet nyomás alá helyez, és nem nézhetek hátra, csak előre, mert nincs az az Isten, hogy én könyörgőre fogjam. És mantrázom magamban a hibáidat, a gyáva megfutamodást, az ízléstelen módszert, ahogy megtörölted a szádat az eléd tett vacsora után, a félig megrágott utolsó falat még ott volt a szádban, mikor az egód felböfögte a tényt, ma már nem alszol itt. Hanem ott. Annál a Másiknál.

Nem érek rá, mert túl kell élni az önhibáztatás, önostorozás után, presszionálni kell magam arra, hogy kinyíljon a szemem, és meglássam a világot, amelynek már te nem vagy része.

Nincs időm a földön ülni, fel kell állnom, mert míg te a magad boldogságát hajszolod, én is ki akarom venni a részem a jó érzésekből, hiszen időm nekem sincs a végtelenségig.

És amennyim van, azt semmiképpen nem az utánad való vágyódásra, a szomorúságra akarom szánni.

Nem akarlak elsiratni, mert nincs mit sajnálni rajtad.

Nincs időm visszatekerni az idő kerekét, és a rád elpazarolt éveken rágódni.

Felállok, és megrázom magam.

És most öt percet szánok az életemből arra, hogy kidobjam a szemétbe a pólódat, a bögrédet, kiszellőztessem utánad a fürdőszobát, elmossam a tányérod, és hogy megigazítva a takarót, eltüntessem róla a bőröndöd nyomát.

Aztán szánok öt percet az életemből arra, hogy kidobáljam magamból az összes rózsaszín szemüveget, a szememet takaró, téged tökéletesnek mutató hártyát lefejtsem, és a szívem köré páncélt növesszek.

Ez a tíz perc még a tiéd. De több időm tényleg nincs rád.

Élnem kell. Csak magamért.