A József nap nem csak arról híres, hogy Sándorral és Benedekkel hárman zsákban hozzák a meleget. Szent József arról is nevezetes, hogy történetesen az édesapák védőszentje.
Elvileg van a naptárban Apák napja is, amit a világ minden pontján más napon ünnepelnek. Nálunk június 3. vasárnapját tűzték ki erre, de nem hiszem, hogy sokan tudják ezt. Én inkább maradok a szentjózsefi verziónál… És az én Édesapámnál.
Ki is ő nekem? És mit tanultam tőle?
Ő nekem a Papa.
A mi családunkban így szokás, apukám a Papa, anyukám pedig Mama. Vagy Papiska és Mamiska. Vagy apukámnak én a Barátocskám.
Négyen vagyunk testvérek, és ezzel együtt négyen a legkülönbözőbbek is. Én születésemtől fogva apás vagyok. Nem kicsit.
Barátocskám mindig ment a Papával mindenhova. Amikor nem volt otthon valamiért, akkor az ő hálóruháját szagolva aludtam el. Papa illata volt. Nem holmi menő parfüm, hanem zöld Brut arcszesz. Amit minden nap használt (és használ ma is), mert ő minden nap borotválkozott és teszi ezt most is.
Ő volt a mindenem.
Egyszer be is hívatták az óvodába, hogy a gyerek hülyeségeket beszél, mert azt állítja, hogy őt az apja szülte. Erre apukám kikerekedett szemmel nézett az óvónénire és közölte:
Igen, ez így van!
Na, gondolták, jó kis család…
Azért ezt az állításomat megbeszéltem anyukámmal is: Tudom Mama, hogy igazából Te szültél, de hadd mondjam azt, hogy a Papa!
Hihetetlen szoros és elválaszthatatlan kapocs volt köztünk.
Felnéztem rá, és nem csak a magassága miatt… Felnéztem rá, ahogyan azt kellene a mai gyerekeknek is.
Büszke voltam, amikor 13 éves koromban a vakbélműtétem után orvosként, fehér köpenyben jött a kórterembe (hogy ne csak látogatási idő alatt jöhessen) és a szobatársaim csak ámultak és kérdezték: Ő a vőlegényed?
Én pedig elégedett mosollyal válaszoltam: Nem, ő az apukám!
Mindig, mindenki odáig volt érte
(mondjuk, szerintem most is).
Fess katonaorvos, aki mindig csinos és ápolt. Akár egyenruhában, akár fehér köpenyben, akár „civilben”, mindig ingben és nyakkendőben. Farmert kábé kirándulni vett fel.
Gondosan ügyelt mindig a jó megjelenésre és arra, hogy ha Mamával együtt mentek valahova, akkor összeöltözzenek.
Ő kötötte fel egyenruhában a kisdobos nyakkendőmet, ha már muszáj volt abban a korban ezt csinálni, akkor legalább az apukám tegye.
Papa volt az, aki hagyta, hogy amikor a Linda című sorozat ment a tévében, akkor minden epizód után ráugorjunk és rajta gyakoroljuk a karate fogásokat, ezzel napokig tartó kék-zöld foltokat téve rá.
Ő volt az, aki a három pici lányát egyszerre tudta kiszedni a kádból.
És ő volt az a varázsló, aki lenyelte az üveggolyókat és a köldökén szedte ki. A mai napig nem tudjuk, hogyan csinálta, mert mindkét kezét megmutatta. És most is azt mondja, ha megkérdezzük, hogy valóban lenyelte és a köldökén jött ki.
Papa kis gyerekkoromtól csupa bölcs dolgokra tanított,
amit egy életre megjegyeztem.
Például:
– Ne csókolózz olyan fiúval, akinek herpesze van! A herpesz egy vírus, ami ha egyszer bekerül a szervezetedbe soha nem lehet kiirtani!
– Akinek kicsi és tömzsi ujjai vannak, hajlamos a szívbetegségre. Nézd meg a fiú kezét…
– Az életkor, az csak egy mutatószám!
– Ha valamire mindegy-el feleltünk, arra ő: A mindegy az a 111, mert az oda-vissza ugyanannyi.
– A miért kérdésre mindig ezt felelte: Mert a méh nem darázs, a krumpli meg nem tojás! (vita lezárva)
– A sárgaborsó főzelék az plakátragasztó. (aki még emlékszik ilyesmire)
– Segítsünk önzetlenül másoknak, soha ne várjunk el semmit cserébe.
Katona lévén mindig ügyelt arra, hogy szép legyen a tartásunk, ezt ki is fejezte a Be a hasat, ki a mellet! – vezényszóval. Utáltam, főleg, amikor egy laza hátbavágással is kísérte a mondatot. Később jöttem rá, hogy ez a helyes testtartás és most felnőttkoromban, a jógaórán ugyanezt gyakorlom.
Megtanította nekünk egy csomó dolog latin nevét, amit akkor nem annyira értettünk, de később –talán emiatt is- többünk használni tudta bölcsész tanulmányaiban. Bármit kérdeztünk tőle, tudott segíteni (anyukám nem kevésbé), pedig akkor még nem lehetett guglizni.
Megtanultuk a katonai rangokat is, kívülről fújtuk a milyen mezőben mekkora és hány darab arany vagy ezüst csillag milyen rangjelzést jelent.
Ő volt az az apuka, akivel a hétfői tévé adásszünet ideje alatt
ötórai teáztunk, szép teáskészletben, majd társasjátékoztunk.
Az unatkozást hírből sem ismertük.
Ritkán ment be a konyhába, főzni meg pláne ritkán főzött, de a mustáros marhaszeletét azt soha nem felejtem el. (Természetesen ha egy férfi egyszer beszabadul a konyhába akkor hagyni kell kibontakozni, SOHA nem szabad beleszólni, mit és hogyan csinál!)
Enni azonban, mint szerintem minden férfi, nagyon szeretett.
Amiért pedig rajongott, és bármikor meg lehetett vele lepni, az a pogácsa, a halkonzervek és a sztrapacska volt. Felvidéki édesapja szerint anyukám úgy, vagy jobban készíti, mint ott. Papa pedig képes volt betegre enni magát belőle. Sőt, egyszer, amikor tényleg beteg volt, anyukám kérdezgette, mit enne. Természetesen azt válaszolta: Egy kis sztrapacskát…
Amikor nyaralni mentünk, honvédségi üdülőbe, a turnus kezdetén mindig volt ismerkedési est. Amolyan táncos buli.
Ilyenkor Papa felkért táncolni!
Kislányként hihetetlen öröm volt. Kamaszként már inkább cikinek mondtam, ám felnőttként újra megtiszteltetés.
Velünk szigorú volt nagyon, de következetes is egyben.
És tudom, nem tartanék ott soha, ahol most tartok, ha ő(k) nem így nevel(nek). Ha ő nem nyomja ki belőlem azt, hogy igenis, menjek előre. Ne adjam fel, csináljam.
Tegyem a dolgom, másokat segítve. Tanuljak. Mindig, mindenből.
De azért nem csak szigorú, hanem vicces is volt Papa, akitől az unokái ma ezt kérik: Tata, mondj valami hülyeséget!
Remélem, még sokáig hülyéskedik a kicsiknek, megnevettetve ezzel a nagyokat is.
Azt kívánom mindenkinek, hogy úgy emlékezzen felnőttként az apukájára,
ahogy azt én teszem!
Legyen a gyerekeknek olyan apukája, akire felnéz, akit tisztel és szeret.
Aki neki a nagybetűs
FÉRFI és LOVAG.
