Nyílt levél a barátnőnek, aki ellopta a szerelmemet

,,A szerelem egy csatatér.”

(Jenna Rink, Hirtelen 30)

Mindenki életében van legalább egy titkos szerelem, amit az élete árán is védelmez, mélyen a szívébe zárva.

Az ember az ilyen érzéseket a széltől is óvja, nemhogy más emberektől.

De ez a levél nem erről fog szólni. Hanem arról az örök igazságról, hogy a szerelemben nincsen barátság. Én megtapasztaltam ezt. Ezért írom ezt a levelet.

Kedves „Barátnő”!
2 éve már, hogy megismerkedtem  Attilával (nevezzük most így). Az első perctől kezdve egy hullámhosszon voltunk, értettük egymás poénjait, világról alkotott nézeteit.
Azonnal megkedveltem.
Idillikus volt az egész, alig mertem elhinni, hogy élnek még hozzá hasonló férfiak a Földön.

Ám az álom véget ért egy röpke hét után. Ő hazament Győrbe, én meg Szolnokra.
A nagy távolság nem változtatott semmin, ugyanúgy tartottuk a kapcsolatot. Szinte minden nap beszéltünk.
Bár nem tudtunk sűrűn találkozni, ez nem zavart minket.

A kevés személyes beszélgetés és a nagy távolság ellenére mégis beleszerettem.

Menthetetlenül a mindennapjaim részévé vált.

Aztán ez a szerelem elkezdett fojtogatni. Úgy éreztem, ha nem lépek semmit, akkor megtörök és megőrülök.

Nyitni akartam Attila felé, hátha ő is hasonlóan érez irántam. Így meghívtam Szolnokra, egy ismerősöm születésnapi bulijára. Gondoltam, majd ott, egy pár pohár ital után felbátorodva, színt vallok.

Ebbe a tervembe avattalak be téged, Zsófi.

Téged, akiről azt hittem, a barátom vagy.

És te azt mondtad, sok szerencsét!

Boldog voltam, mikor bemutattalak titeket egymásnak. Boldogan vetettem bele magam a buliba. Táncoltam, ittam és szórakoztam, közben folyamatosan ügyelve Attilára, aki hol velem, hol pedig veled volt, Zsófi.

Végül nagy nehezen rászántam magamat, hogy itt az idő cselekedni, s egy feles után elindultam színt vallani.

Csak előtte azt akartam, mondd, hogy minden rendben lesz! Bátorításra vártam tőled. Hisz a barátnőmnek tartottalak.

De te repülve jöttél, s olyan nagyon izgatott voltál.

Én barom még meg is ijedtem, hogy baj van. Pedig  dehogy volt.

Vagyis dehogynem. Csak nem neked.

Az én világom omlott össze abban a pillanatban, mikor ragyogva elmesélted,

hogy Attila megcsókolt.

Igen, kedves Zsófi, életem legnehezebb pillanatait okoztad. Tapintatlanul, önzőn elvetted tőlem azt, ami nekem a világot jelentette.

Megfosztottál a te barátságodtól és a szerelmem beteljesülésének reményétől.

Tudod, ismerlek. Hisz ezer éve barátok vagyunk.

Tudom, hogy nem szereted.

Csak a szerelembe vagy szerelmes, s ezt te is jól tudod, csak nem mered bevallani magadnak.

Megsértődhetsz rám, amiért nem örülök veled. De őszintén? Mit vártál? 

Lehetsz rám mérges, nem érdekel. Majd idővel úgyis rájössz, hogy a cselekedetednek milyen súlya volt.

Nem fogok neked sok boldogságot kívánni, de kívánom, hogy egyszer te is ess úgy pofára, ahogy most én estem miattad.

Köszönöm, nagy tanulság volt!

Zsófi, neked köszönhetően megtanultam azt, hogy az életben igazán

csak önmagamra számíthatok.

A cselekedeteimnek és az életem összes lehetőségének én vagyok az ura. Miattad kellett arra rájönnöm, hogy ha túl akarok lépni a dolgokon, ha változtatni akarok a jelenlegi állapotomon, akkor azt a saját erőmből tegyem meg, s ne mások segítségével.

Mert neked kitártam a szívem leféltettebb titkát, ám te ezt semmibe vetted, visszaéltél a bizalommal, amit neked adtam.

Köszönöm, hogy megtanítottál arra, hogy az életem legnagyobb problémáit

egyedül oldjam meg és másokkal szemben is

sokkal óvatosabb legyek.

Köszönöm Zsófi, hogy ezáltal is felnőttebbé tettél.

Gerber Mária

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük