Oly távol vagy tőlem és mégis közel

Közel vagy, de mégis olyan távol. Félsz. de én is félek. Mikor bontjuk le végre a falainkat?

Hány beszélgetés, randi, kedves beszólás és nézeteltérés kell még ahhoz, hogy elérjük egymást?

Elnyomod az érzéseid, mert már sokat sérültél, de hidd el nekem, bízhatsz bennem. Itt vagyok teljesen, most és igazán.

De én hogyan bízhatnék meg benned, ha nem nyílsz meg nekem teljesen?

Mennyivel egyszerűbb volt kamaszként egy csettintésre szerelmesnek lenni… Azóta azonban sokat csalódtunk és a lelki fájdalom kínjában felégettük a szívünkhöz vezető hidat.

Pedig én akarlak és látom, hogy te is vágysz rám. Megérintesz, de minden simogatásban és csókban ott van a bizonytalanságod.

Egy domináns férfi vagy, aki már nem számolja, hány nő rajongta körbe életében. De te nem mersz rajongani már senkiért sem.

Elképzeltem, hogy értem rajongsz.

Ahogy reggel egymás mellett ébredünk, testünket-lelkünket átadjuk érzelmeinknek, nem törődve azzal, hogy már hányszor vágott pofán az élet.

Oly közel van és mégis oly távol. A tükörképem vagy, értelek és érezlek.

Minden egyes kérdőjelet és megingást ki szeretnék belőled iktatni, hogy felszabadulj végre és élvezd, amit adni tudnánk egymásnak.

De hogyan segíthetnék neked, ha te túl magasra építetted a védelmi falat magad körül? Ne csak egy picit bontsd meg, ne csak egy picit dugd ki a nózid, hanem zúzd le teljesen, különben sosem leszel boldog!

Olyan egyszerű lenne szeretni téged, de érzem, hogy vékony jégen táncolunk.

Nem merünk határozottan lépni sem előre, sem hátra, mert az újabb zuhanástól való rettegés átjárja szeretetre éhes porcikáinkat.

Olykor közelebb engedsz magadhoz egy kicsit, de aztán megrémülsz és ellöksz engem.

Bezárkózol, de én akkor a másik ajtón kopogtatok.

“Jó napot, elnézést a zavarásért, a szívedhez vezető utat keresem. Beengednél, kérlek?”

Majd egyszer talán az enyém leszel.

Majd egyszer talán megismer a családom.

Majd egyszer talán kézen fogva sétálunk végig a Balaton-parton.

Majd egyszer talán hozol nekem virágot.

Majd egyszer talán karjaidban lelhetem meg a békét rosszabb napjaimon.

Majd egyszer talán megérted, hogy teljes szívemből tudnálak szeretni.

Olyan közel van és mégis olyan távol.

Még azelőtt engedj be az ajtón, hogy belefáradok. Türelmes vagyok és kitartó, de nem örökké.

A sérelmeid ellen még harcolhatok, de az igényeim ellen nem. Márpedig erős igényem a boldogság és biztonságérzet.

Szóval emeld fel azt a kalapácsot, találd meg a falad leggyengébb pontjait és verd szét az egészet teljesen.

Magadért. Kettőnkért.

Hogy csak közel legyél, ne oly távol.

ZsF

(kezdőkép: Unsplash)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük